Kezdőlap
  Biographical Data
  Művek
  Works in foreign languages
  Alkotótárs: Huzella Péter
  Friss publikációk
  Rövid írások, alkalmi megszólalások
  Interjúk, nyilatkozatok
  Kritikák, elemzések
  Fotók, fényképek
  Versképek
  Békés Megyei Jókai Színház
  Csokonai Társaság
  Bárka-online
  Kortárs Kiadó
  Zalai Nyári Színházak Kft.
  Terasz.hu
  Magyar Színházi Portál
  Litera.hu
  Palamart Könyvkiadó
  ArtPortal
  Szabad Formák
  Könyvhét
  Új Könyvpiac
  Művészeti Böngésző
  Abony-honlap

Újdonságok

Papírváros három - letarolva, 2013

Megkérdeztük Zalán Tibort

Papírváros című regényfolyamából mostanáig három kötet látott napvilágot. Egy lassúdad regény – mondja az alcím, ami nemcsak a narrációra, hanem a mű születésének elhúzódására is utalhat. Lassan épül, hosszan terül el, és éveket, most már évtizedeket tölt ki életéből a Papírvárossal való foglalatosság. Jellemzően mitől függ, milyen alkotói állapot szükséges ahhoz, hogy előtérbe kerüljön a regényírás?

Én nem vagyok, hogy úgy mondjam, alanyi jogon prózaíró, nem is tartom magamat annak. Inkább csak költő, aki a vers mellett ír prózát és drámát. Utóbbiból akár túl sokat is már. Így aztán a rendszeres napi penzum – hószámra –, ami a regényírás velejárója, számomra nem túl barátságos elfoglaltság; nem is élek vele. Ugyanakkor egyedül a vers az, ami „csak úgy jön” valahonnan, elhalad előttem vagy bennem, és egy darabja nálam marad. Azt olyankor megírom. A prózai és drámai munkáknál leginkább a határidőt tartom a leghatékonyabb múzsámnak, ezzel, persze, nem vagyok egyedül a mezőnyben. A Papírváros regényfolyam esetében a megírást is valóban lassúdadra terveztem, évekig hordoztam/hordozom magamban a semmit, illetve, a regény folytatásának a hiányát. Egy költőnek nincsenek témái, azért nem regényíró, vagy alanyi drámaszerző. Nekem rá kell találnom a témámra, és rá a szereplőimre, még akkor is, ha regényfolyam lévén, a téma adott, és a szereplők között is vannak állandóan jelen lévők, így az építész és a fekete nő. De az ő „történet-menetüknek” a továbbgörgetésén túl, mindig szükségem van párhuzamos – vagy párhuzamosan ábrázolt – életekre, sorsokra is, amelyeket jól kell kitalálnom. Kapcsolódjanak is a fő cselekményszálhoz, de ugyane gesztussal őrizzék meg az önállóságukat. Sokan önéletrajzi munkát vélnek felfedezni ezekben a kötetekben, tévesen. Ha így lenne, akkor már régen kész lennék az öt kötettel. Szerencsétlenségemre vagy szerencsémre, nem kerülhetem meg a kitalálás kínját. Egymástól távoli idők… Nekem ki kell várnom, amíg eljön annak a kényszernek a pillanata, amikor úgy érzem, le kell, és le tudom, írni az első mondatot – ami esetemben akár több oldalon keresztül is tarthat, tehát nem olyan egyszerű ez az első mondatosdi-játék. Amikor elkészültem az ciklusnyitó kötettel – sokfelé beszéltem már erről –, csak két dolgot nem tudtam. Ki a főszereplőm, és mit jelent a könyv címe. A harmadik kötet után is ez a kettős dilemma foglalkoztat, amint egy kicsivel közelebb kerülök hozzájuk, folytatni fogom a regénysort.

Azért is kérdeztem ezt, mert a második és a harmadik rész megjelenése között különösen hosszú idő, egy évtized telt el. Mi az oka annak, hogy ezúttal tovább hordozta magában az anyagot?

Íróként nincs jelentősége az időnek az életemben. Én nem vettem észre az évtized elteltét, és nem is méricskéltem azt, hogy arányosan terjengek-e regényileg az időben. A túlhordásnak az volt az egyszerű oka, hogy nem volt kedvem regényt írni. Nem volt a folytatáshoz erőm vagy késztetésem. Sok darabot írtam, meg mesekönyvet, meg novellákat és verseket az utóbbi tíz évben. Ha regény írok, az leköt, és a legjobb értelemben fogva tart. Ettől pedig félek, mint minden túl erős kötődéstől. Hogy nekifogtam a megírásnak – egy évtizeden keresztül mindössze háromoldalnyi volt a harmadik részből – az Horváth Bencének, a Kortárs Könyvkiadó igazgatójának az erőszakosságán múlott. Éveken keresztül biztatott és várt, aztán gondolt egy nagyot, és egy tavaszi borozgatás során elém tolta az előre megírt szerződést. Tudta, mennyire tiszteletben tudom tartani a határidőket, ha akarom. Tiszteletben is tartottam, mert most akartam – hónapokon keresztül éjjel-nappal írtam a könyvet. Pótoltam azt, amit egy évtized halogatásával elveszítettem.

Korábbi megnyilatkozásaiból is tudható, hogy már jóval az első kötet megjelenése előtt megfogalmazódott önben a regényciklus létrehozásának igénye. Kezdettől fogva ötkötetesre tervezte a Papírvárost? Miért?

Vagy rosszul emlékezik, vagy én nyilatkoztam ostobaságokat. Utóbbi nem lepne meg, mert nem vagyok túl következetes a nyilatkozataimban, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem emlékszem egy idő után, kinek mit nyilatkoztam. Így aztán nem célszerű túl nagyokat hazudnom, mert a fejemre olvassák később. Lehet, hogy most is ez történik? Az igazság az, hogy a Papírváros első kötetének a megjelenése előtt eszem ágában sem volt ötrészes regényfolyamot megtervezni. Sőt, magát a regényt is egy interjú-blöfföm miatt írtam annak idején. Kérdezték, mit írok, mondtam, regényt. Persze, nem volt igaz. Kérdezték, mi a címe. Mondtam, Papírváros. Onnantól kezdve minden interjúban rákérdeztek a készülő regényre. Én meg folyamatosan csúsztattam és odáztam, „vázlataim vannak”, „nagy foltokban már működik a szöveg”, „vannak fejezetek, de még nem adom ki a kezemből őket”, aztán megírtam az első nagyobb darabot a könyvből, sokkal később a másodikat. Erre Kortárs-díjat kaptam. A díj lelkessé tett, lehet, hogy mégiscsak tudok prózát írni, vetődött föl bennem. Ettől fogva egyhuzamban megírtam a regényt. Amikor korrektúrában elolvastam, elém tornyosult az előbb említett kettős dilemma. Akkor nagyon megijedtem. Milyen prózaíró az, aki nem talált feleletet a feltett kérdéseire egy regényen keresztül sem? Ha én sem tudom fölfejteni a munkámat, akkor hogyan fejthetné fel az olvasó? Előre próbáltam menekülni, arra gondoltam, több kötet megírása után én is közelebb kerülök ahhoz, amit még nem tudok. Az öt véletlen szám volt, lehetett volna három, de lehetett volna hat is. Nem volt benne tudatosság, tehát koncepció sem lehetett. Most aztán viselem ennek a súlyát és olykor lehetetlenül nagy nyomását.

Mi volt az eredeti elképzelés, és mennyit változott azóta, ahogyan a regényről, regényírásról gondolkodik?

Amikor az első kötet munkálataiba belefogtam, nem volt semmilyen regényírói koncepcióm. De még prekoncepcióm se. (Innen is látszik talán, hogy nem vagyok vérbeli regényíró…) Annyit tudtam, hogy nem fogok szokványos regényt írni. Azaz, ami elkészül, az nem lesz regény-regény. Nem azért, mert más akartam lenni, újító vagy modernkedő. A fölismerés oka az volt, hogy tisztában voltam az adottságaimmal. Igazi regényt nem tudok írni, mert nincsenek hozzá jó sztorijaim, nem lesz végigvezetett cselekményszálam, nem tudok jól működő fordulatokat találni – szóval, az agyam nem működik úgy, ahogy az egy prózaírótól elvárható. Azt is tudtam, hogy nem lesz esszéregény abból, amibe belekezdek. Részben, mert túl unalmasnak gondoltam annak idején az esszéregényt, másrészt nem tartottam magamat elég okosnak vagy műveltnek ahhoz, hogy a bölcsességeimmel hívjam fel magamra a figyelmet. Amibe bele tudtam kapaszkodni, az a nyelv volt már akkor is, és maradt meg mindmáig legfőbb vezérlőelvemként a harmadik kötet írása során, megírása után, a negyedikbe fogás előtt is. Végtére egy költő a nyelvvel foglalkozik, a szavakkal, s nem a cselekménnyel bíbelődik. Belevetettem magamat a rettenetes nagy mondatokba, melyeknek talán nincs is elejük, és amelyeknek feltehetőleg nincsen végük sem. Lebegnek ezek a mondatok az időben, a cselekmény fölött, vagy a cselekmény helyében. Én a regényírásban a mondatok megformáltságát tartom a legfontosabbnak. Az az igazi tett számomra, az az igazi cselekmény, fordulat, sztori, vagy mindegy is, minek nevezzem. Egyetlen koncepcionális fölismerésem volt a harmadik kötet megírása után. A tényleges regényidő egyre szűkül, fogy, hiába a hatalmas mondatok, a lendületes futamok. Most úgy gondolom, az utolsó kötet, már ha lesz, azt az egzisztenciális pillanatot fogja megragadni, amikor az ember elvesző tudatán még egyszer, utoljára átpereg a teljes múltja, hogy aztán önnön teljessége birtoklásának tudatában halhasson meg.

Amikor egy regény végére ér, hogyan tud kilépni annak világából? Levegőre van szüksége, vagy egyből átadja magát a következő munkának?

Ahogy a regénybe belépés, úgy a kilépés is nehéz. Meglehet, hogy a kilépés az, ami eltart tíz évig. Hogy rögtön vissza is léphessek oda, ahonnan kiléptem, oda, csak éppen már máshova. Nem tudom. Levegő kell a befejezés után, sok levegő. Most, a kérdésére válaszolva, úgy tűnik, akár egy évtizednyi levegő is. Ennek nem mond ellent, hogy közben írom a verseket meg a drámákat. És nem csak utána. De óhatatlanul előtte és közben is. Az ember mindig egyet ír. Ugyanazt írja. Magát. Nem önéletrajzi értelemben. Az íróság értelmében. Azt viszont levegővel, vagy akár levegő nélkül is… mindegy.

Ménesi Gábor

+
+
+

Holdfénytől megvakult kutya 2013

Gyulai Zoltán

ZALÁN TIBOR: HOLDFÉNYTŐL MEGVAKULT KUTYA

A Holdfénytől megvakult kutya című legújabb Zalán-kötet a Fáradt kadenciák viszonylagos formai egyöntetűsége és monotóniája után váratlan szövegbőséggel lepheti meg olvasóját. A látványos sokszínűség (szabadversek, szonettek, „tükör-szonettek”, a korai kötetek avantgárd verspoétikai törekvéseit felidéző tipografikus játékkal is élő hosszúvers, stb.) azonban ezúttal is a Zalántól megszokott monoton hangütésű, sötét tónusú témák és motívumok elősorolásával járja körül a határpozícióba jutott lírai én válságtapasztalatát.
A kötet önmeghatározó cikluscímei az érvényes művészi megnyilvánulás lehetőségeinek határait provokálják: a Firkák, Perzselt fényképek, Kései zsengék (sőt, a cikluscím-adó versben a csönd motívumával telítődő Ezüst szarkofág) címek a normatív versszövegezés eljárásainak ellentmondó alkotói gyakorlatokat idézik. Az önkéntelen, ráadásként érthető vagy maradékként felfogható töredék-esztétikát tükröző szövegek a csönd, az elhallgatás, a megszakítottság és a halál enyészpontja köré szerveződnek, éppen úgy, ahogyan az formai és tematikus szinten a Törmelék című versben is megvalósul. „Az élő nem / ellentétje a holtnak / hanem sajátos esete”, mondja a vers beszélője egy Nietzsche-töredéket idézve, míg végül a kötet szempontjából kulcsfontosságú gondolat már-már kényszeres újramondásával és elmozdításával a talált töredéket a szövegértelmezés sokszoros újabb nekiindulásaiból összeálló verstörmelék-egésszé terebélyesíti.
Ahogy az a fenti idézetből is kiderülhet, Zalán halálmotivikával átitatott költészete nem egyszerűen a halállal való szembenézés vagy a halálra való felkészülés szellemében születik. A halál különös gyakorisággal visszatérő motívuma sokkal inkább az élet korrelatív fogalompárjaként szerepel a szövegekben. A halál és a haláltapasztalat mindegyre átszivárog az életfolyamatok terrénumára, és a lírai szubjektum egyfajta sajátos „túl-életként” felfogható halálfolyamatként regisztrálja mindenkori élethelyzetét: „Én / nem haldoklom / én így élek”, idézi a beszélő a közismert szlogent a Haldokolva élet című vers elején, majd a vers zárlatában József Attila utolsó versét parafrazálva mondja, hogy „…betemet / ki betemet / egy elvásott / beteg tetemet / ki már élt / és halt is eleget”.
A Holdfénytől megvakult kutya lejellemzőbb poétikai és tematikus eljárásmódjai jól megfigyelhetők a Firkák legelső darabjaként kötetnyitó helyet elfoglaló, fekete pontokkal elválasztott, címtelen versszakaszokból álló Firkák a kolostorból című versben. A megszakított, összefüggéstelennek tűnő gondolatkísérleteket, szürreális víziókat, álomleírásokat és emlékezetfoszlányokat egy belgiumi kolostorlátogatás története fűzi laza narratív összefüggésrendbe. „Megöregedhettem volna / én is itt hetedik barátként / belefelejtve magam az avarszagú csöndbe”, olvashatjuk a vers utolsó szakaszában, miután kiderül, hogy a megnyugvás ígéretével kecsegtető kolostort eladják a barátok feje fölül, hiszen „Hat öreg /gyámoltalan barátért / ekkora épületet nem tartanak fenn / Jövőre / már drogelvonó / intézet lesz a helyén”. A szakrális menedék lehetőségét és a megérkezés illúzióját könyörtelen prózai keresetlenséggel kinyilvánító bejelentés fájdalma (ld. még később, a vers utolsó sorában: „… hirtelen kibaszottul elkezd fájni minden”) az egész kötet szemléletét, és létösszegzésre törekvő, s abban mindegyre csődöt mondó dikcióját áthatja.
A fájdalom, a halállal való szembenézés, a testi-lelki leépülés, a köztesség, és a lírai szubjektumhoz köthető egyéb affekciók közvetlen, időnként romantikus pátosszal átitatott megszövegezései a sok esetben roncsolt, sebtében papírra vetett irodalmi közlésmódokat metaforizáló, firkaként, zsengékként vagy perzselt fényképekként aposztrofált alkotói alaphelyzetek mindenféle roncsoltsága és töredezettsége ellenére is anyag- és formatudatos szövegeket eredményeznek. „Nem tudom felemelni a fejem Nagyon fáj / Kibírom …” (kiemelés a szövegben), írja Zalán a Hajnali firka című versében, melynek kétszer öt versszakos, saját magát parafrazeáló tükörszerkezete a szerző költői hagyományhoz való sajátos viszonyulására is felhívja a figyelmet (az idézett sornak a kvázi-tükörvers harmadik szakaszában olvasható „… Csak a / fejem ne fájna ennyire Szólítom magam” sor felel meg).
Ha a Dünnyögés, félhangokra című kötetnél esetleg azt hihettük, hogy a következetesen kijátszott, kiforgatott és újraértelmezett lírai elődszövegek egyfajta irodalmi játékosság keretében segítettek fogódzót nyújtani a lírai hang számára, most inkább az lehet a benyomásunk, hogy az – ez esetben nagyrészt jelöletlen – idézetek és allúziók a versírás elengedhetetlen alapfeltételét adják. A kötetben a költői hagyománnyal való szembenézés azonban nemcsak tudatosan vállalt feladatként, és a lírai szubjektum helymeghatározásának és helyzetértékelésének eszközeként jelenik meg. Az alluzív szövegkezelés ugyanis sokszor bizonyos értelemben nem tesz különbséget a vendég- és saját szövegek kezelésmódja között. A Zalán-líra egyik védjegyeként felfogható apró repetitív elmozdulások, a nyelvi elemek szemantikai és alaki hasonlóságának kijátszására épülő ismétléstechnikák, a különféle grammatikai és retorikai variációs játékok és kombinációs eljárások olyan hagyomány- és nyelvszemléletet tükröznek, ami egyrészt a vers szövetébe dolgozott vendégszövegek új jelentésmezőit megnyitva mutatja fel azok idegenségét és líratörténeti beágyazottságát.
Másrészt viszont az említett szövegvariációs poétikai eljárásoknak köszönhetően Zalán költészetében minden nyelvi vagy nyelvivé transzformálható jel a versépítkezés potenciális anyagául szolgáló elődszövegként funkcionál. Erről tanúskodnak a kötet konkrét verseket újradolgozó átiratai is az Ezüst szarkofág című ciklusban, különös tekintettel a Tóth Árpád-átiratok című hét számozott szakaszból álló szövegre, amelyben a Meddő órán című Tóth Árpád vers újbóli átírásai a költőelőd által létrehozott történetileg szituált mű és a szinkronikusan hozzáférhető szövegkonstruktumok közti folytonosság lehetőségét szemléltetik. Zalán költészete gyakran tematizálja, hogy amit egyszer már mondtak, azt többé nem lehet ugyanúgy mondani. A megelőzöttség-tudat, valamint a kényszerű nyelvre- és költői hagyományra utaltság üres, kiábrándult, és időnként dacos blaszfémiának tűnő szólamokkal ad hírt a lírai tradíció folytatásának kudarcáról: „körénk gyűlnek szelíden és / néznek minket a csillagok – // na jó adtunk a lírának / leszarom a vizes síkot”, olvashatjuk a Szétirat című versben. A kötetre jellemző, első megközelítésben nehezen feloldható belső feszültséget az adja, hogy az elhallgatás elodázhatatlan bekövetkezését előirányzó negatív lírai tematika és személyes sorstudat (ld.: „hideg ráz és a szégyen elér /Mivé lesz az ember aki élt / s nem tudott meghalni időben” Firkák a kolostorból, vagy „magamért már csak aggódni tudok / és hogy élek azzal is hazudok” [Megváltoznék, ha tudnám miért...] a Kései zsengék című ciklusból, stb.) nem az írás végéhez vezetnek, hanem újbóli megszólalásra inspirálják a beszélőt, sőt, váratlan műfaji sokszínűséget eredményeznek.
A Holdfénytől megvakult kutya válságlírája tehát mindegyre kinyilvánítja a feladatként érett költői és emberi szerep tarthatatlanságát, számot ad a szubjektum széthullásáról és dezorientációjáról, azonban mindezt úgy teszi, hogy a romlás és széthullás (időnként pátoszos) nyelvi repertoárját az invenciózus szövegépítkezés szolgálatába állítja. A kötet egyik leggyakrabban előforduló motívuma, a vonatút, és a vonaton tükröződő ablakok egyes helyeken közvetlenül, másutt közvetett módon odaértve József Attila költészetének egyes helyeit, főként az Eszmélet utolsó szakaszát idézik: „Éjszakai vonat baktat át a sötétségen / Kivilágítatlan fülkék / Egyikben sem könyököl senki” (Firkák a kolostorból), vagy közvetettebben, az Elbocsátó szép megbocsáthatatlan című Ady-átiratban: „Áll velem a vonat valahol a határon / valahol a körül élet és halál határállomásán / az ablak üvege tükröz / megnyomorít a látvány…” Az Eszméletet záró komplex létmetafora és annak szűk szövegkörnyezete egyszerre jelenti be, és valósítja meg a lírai hang elnémulását („én könyöklök, és hallgatok.”, mondja József Attila a vers utolsó sorában), és ekképpen Zalán kötetébe az elhallgatás odaértett motívuma is átkerül a költői szubjektum tendenciózus alaphangoltságaként.
Zalán Tibor utóbbi kötetei a rövid formákhoz való közelítésről tanúskodnak, és a Holdfénytől megvakult kutya kötetkompozíciós szempontból kiemelt helyet elfoglaló, utolsó ciklusa, a Kései zsengék szintén folytatja ezt a tendenciát. Az ellentmondásos címadás a kötetre jellemző tematikát és hangütést következetesen érvényesítve veti fel az életmű lezárulásának, és a lírai megszólalás ellehetetlenülésének problematikáját. A kései zsengék, vagyis a későn íródó korai művekként értett versek egy fordított fejlődéstörténet ívét rajzolják fel: a cikluscím azt sugallja, hogy ezzel a kötettel – és kötetzáró versciklussal – a költői életmű egyfajta regresszív visszafejlődés-folyamat végére ért. A kihagyásos, sok tömörítéssel dolgozó, sokszor banális és (látszólag) pleonazmusba hajló („Éhes vagyok Pedig ma ettem / Azért élek mert megszülettem” [Éhes vagyok Pedig ma ettem...]) verstémákat felmutató, cím nélküli formájuk miatt töredékszerű szövegek egy feloldhatatlan egzisztenciális válságba torkolló költői életmű képét nyújtják.
Zalán legújabb kötetének világából egy olyan ellentmondásos határpozíció látszik kibontakozni, amely egyrészt a lírai megszólalás kudarcát, másrészt pedig épp e kudarc termékeny, formai gazdagságot kibontakoztató, és további előrelépést ígérő költői teljesítményét körvonalazza. Zalán összegző, és búcsúzkodó lírája a halál különös közelségének jegyében fogan, s mégis, ez a „valamin túli” és mégis „valamin inneni” leküzdhetetlenül átmeneti világérzékelés biztosítja számára az organikus alakulás és töretlen vitalitás lehetőségét: „Akármihez nyúlok / vers lesz belőle / és én megrettenek tőle / mert a vers egy másik élet / és lehet hogy én már nem is élek”.

Boldogh Dezső
Holdfénytől ébredő keserűség

Firkák és Kései zsengék közé szövődnek Zalán Tibor legújabb kötetének, a Holdfénytől megvakult kutyának a költeményei, tematikailag érezhetően a 2012-es Fáradt kadenciák folytatásaként, noha az ottani, formai szempontból fegyelmezett „egyhúrúságot” most stílusbeli variációk arzenálja váltja fel. „Nem változtat szövegén a dallam” – ahogy Határ Győző írta, utalva József Attila egyik motívumára.
Zalánnál az utóbbi évek verstermései a melankólia, az élettől való búcsúzás jegyében fogantak – a fülszöveg is ezt támasztja alá. Remélhetőleg inkább újabb álruhák, gesztusok próbálgatásáról van szó, ahogy Keresztury Tibor fogalmaz: „egy mindennel leszámolt ember szerepében beszél egy hang benne”.
Első olvasatra is komor hangulat árad a könyvből, a borító az utóbbi évtized(ek) egyik legpesszimistább kötetcímét hordozza. A matt alapszínű, sötéten lefelé indázó rajzolat halott varjútetemeknek vagy megfeketült, kiontott bél-hálózatnak tűnhet. Látszólag absztrakt ábrája mögül egy fekvő, ősz férfi rettenetes, vádló szeme tekint ránk. Kovács Péter érzékletesen kidolgozott festménye hangsúlyos bevezetés Zalán verseihez, a végromlás lelki fázisait megidéző kötet világához.
A költő életművét ismerőknek nem meglepő a halállal való kísérletezés, a félelmek és sérelmek szét- és mintegy túlírásának pszichikus kényszere, ami igazi versíró esetében az egyetlen fedezék és talán a kiút ígérete is.
A Holdfénytől megvakult kutyában mintha a menekülés lehetősége veszett volna el, talán tudatosan, maradt egyedül a kibeszélés mágiája, amely nem nélkülözi az egykori neoavantgard korszak(ok) és a későbbi enigmatikusabb költemények stílusjegyeit.
A kötetnyitó Firkák a kolostorból címtelen, csillagokkal elválasztott versei a Zalánra jellemző improvizatív, metafora- és képhalmozó darabokból állnak. „Valaki még mindig harcol értem” – írja az első oldalon, és ez a felütés a személyesség síkján a könyv legbiztatóbb kijelentése, reményt adhat költőnek, olvasónak egyaránt. A motívumok a jelentéseit vesztett valóság bugyor-köreit értelmezik át rutinos, megidéző költői erővel: „Kivilágítatlan fülkék / Egyikében sem könyököl senki / Az űrön át / langyos fekete hattyúvér szitál” Vagy például: „Vakvezető kutya / az empire ebédlőasztal / csipketerítőire végzi el dolgát / belefeszül nyögdécsel közben / kidülledt szemét / majd kettévágja a délután”.
A kötet egészének hangulatába belefér, mégis váratlanul és kicsit zavaróan hat a cikluszáró vers végén a káromkodás, amelyet a költő a kolostor kapuin kívül ereszt meg. A trágárság mint motívum a későbbiekben is előkerül, és talán nem minden esetben igazolt a funkciója.
A Napszilánkok című, hosszú költemény a régi Zalán modorában íródott, felfogható akár mozaikszerű, szinte impresszionista hangulatot keltő posztavantgard versnek, részben témáját (délvidéki költők), másrészt tipográfiai megoldásait tekintve.
A Perzselt fényképek darabjai ismét új lehetőségeket mutatnak fel. Bár a Janus lázbeszéde az egykori nagy elődöt idézi meg, lehetne akár egy keserű ujjgyakorlat, némileg Utassyra emlékeztető, vágatlanul éles lírai pillanatfelvétel. A Terasz pedig mélyrétegeiben a Hajnali részegséget juttatja eszünkbe, habár ez esetben nincs sem vendégség, sem ismeretlen úr: „A kertben a világ lakik / a világban tenyészik a kert / a kert fölött enyészik a terasz / és a teraszon / reggelre elmúlik a virrasztó / valamennyi látomása…” Más megvilágításban ugyanez a helyszín már félelmetesebb képzettársításokat kelt: „…s kertben fölmeredt lába / valami dögnek / Akár az ég húsában a csillagok / zsizsegtek benne a férgek / az élet így élt a halált rágva / Föntről a hold tigris-lángja / perzselt lefelé…” (Perzselt fénykép)
A rövid sorokba tördelt Repülés-szimulátorból hiányzik a nyomasztó jelen tudata, a költő túlvilági békességgel képes szembenézni kitalált félelmeivel: „valahová / távolabbra / úszik el tőlem fejem / nem mozdulok / ringok a nemlét karján / ringok a zuhanásban / s nemsokára megérkezem”
Találhatunk akár játékosnak is mondható, a költői logika fogalmi lehetőségeit végletekig felhasználó, mesteri stílusgyakorlatokat (Viszonyítások, Vereség-foltok), verses levelet egy valószínűleg hányatott életű festőbaráthoz: „bogarakat festettél már amikor festettél / vagy téglafalakat / melyek mögött az öreg Magritte köhécselt…” (Túl mögött).
Olyan permutációs technikával készült írást (Törmelékek) is olvashatunk, amelyik egyetlen Nietzsche-mondat önkínzó értelmezéséből emelkedik valódi költészetté.
A kötetnek ebben a részében Zalán egyre kevesebb képi eszközt használ, inkább fogalmakkal operál, motívumai között állandóan visszatérnek a vér, a halál, a semmi, a pohár és a pipacs hagyományos szimbólumai. Ezek hangulatilag hasonlóakká teszik szabad folyású és kötött verseit. Formai szempontból kifejezetten sokszínű könyvről van szó, expresszív beszédáradatok mellett haikufüzérek, önmagukat tükröző szonettek, áldalok, párrímes négysorosok, sőt még egy rövidfilm-forgatókönyv is található a közel kétszáznegyven oldalas kötetben.
A terjedelem miatt a valóban nagy versek mellett előfordulnak töltelékdarabok is, a versírói kényszer talán öngyógyító szándékú, nyers kísérleteinek tűnő szövegrészek. A már említett szét- és túlírtság itt mintha kifejezetten koncepció volna, egyszerre védekező és világpusztító mechanizmus.
A Laterna magica és az Ezüst szarkofág darabjaiban számos átiratot, ajánló és búcsúzkodó verset olvashatunk, költőtársak és elődök jelennek meg néhány gondolat erejéig vagy akár egész költeményekben is. A késői József Attila visszatérő szereplője a könyvnek, hiába akarja meggyilkolni a lírai én az egyik versben. Rajta kívül felbukkan Tóth Árpád, Ady Endre, Juhász Gyula és Babits Mihály is. Utóbbi Fekete országára emlékeztet, annak delíriumos, modern átirata a ciklus címét adó Ezüst szarkofág: „…átjárt a lét ezüst szélverése / húsunkon és csontjainkon át / ontja az ezüst ég ezüst havát / verejtékes kitárt testünkre / ezüst szádban a kispárna csücske”. Keserű beszéd ez, szándékoltan monomán, sötét líra, még mások hangját használva is, a végkicsengés szinte mindig ugyanaz.
A címadó vers az egykori Opus No 3. egyik hosszú költeményének motívumát értelmezi át:„és kibomlik ami össze volt / kötve Hintaló vár a napon / felejtve Sír mint egy láncra vont / és holdfénytől megvakult kutya / A létre szólna de nincs többé / kedve szólni rá s nincsen oka / hallgatni…” [Lassan lép fontolgatva…]
A kötetzáró Kései zsengék látszólag könnyed, fanyar és szintén tragikus hangulatokat sugalló világa mintha újra a Firkákat idézné, valamiféle „minden mindegy” állapotot és nyugtalan játszadozást is. Mindebben azonban benne van annak reménye, hogy a költészet végsőkig feszített eszközeit túlélési gyakorlatokként felhasználva talán mégsem kell szorongással fordulni a valóság felé.
Zalán Tibor Holdfénytől megvakult kutyája fontos és igényes könyv. Nem a széles olvasóközönséghez szól, főként azoknak ajánlható, akik az életművet már ismerik, szeretik, és azoknak is, akik meghallják az igazi költészetet ebben a keserű, búcsúzkodó hangvételben.

*
*
*

Fáradt kadenciák - 2012

Szigeti Csaba
A puttók fából faragott könnyei

(Zalán Tibor: Fáradt kadenciák)

„Csupán az agónia szakértője vagyok.”
É. M. Cioran

Ebben az írásban 4 verseskötetet egyszerre, egyetlen halmaz elemeiként olvasok, és csak enyhén kiemelt szerepet szánok mindannak, ami az idei könyvhéten megjelent Fáradt kadenciákcímű verseskönyvről kialakult meggyőződéseimet illeti. A négy verses-kötet a következő: a szürrealista balkon(2004), dünnyögés, félhangokra(2006), váz(2008) és Fáradt kadenciák(Kortárs Kiadó, Budapest, 2012). Formai szempontból az idei verseskötet a legszorosabb kapcsolatban a dünnyögés, félhangokrakötettel áll. A 2006-ban megjelent könyvről már megírtam elgondolásaimat, főként e kötet formaképzéséről, a Jelenkorban, a következő év januárjában jelent meg, és a címe ez volt: 4 + 2: Zalán Tibor és a magyaros versminimum.Ebben a tanulmányban – szokás szerint – formamániámat éltem ki, és csak a végén, érintőlegesen beszéltem ’holmi tartalmakról’. Most megfordítom a dolgot. Mert egy ragyogó, igen egynemű és ritka súlyos verseskötetről beszélek, s még arról is van némi sejtésem, miért készült el ez a páratlanul erős kötet (de erről inkább a gondolatmenet végén szóljon egy-két szó).

(a tapintatlan metafizikáról)
Nagyon nehéz ezeket a ’mindenféle tartalmakat’ megragadni: egy éven keresztül vergődtem velük, de nem jutottam igazán semmire. Mert ami ezekből a kötetekből süt, az a szenvedés, mindannyiunk osztályrésze, ami azért hihetetlenül ostoba dolog, mert – gondoltam – nincsen tartalma. Dehogy nincs. Segítségemre jött, hogy a szürrealista balkonkötet jeligéje vagy mottója egy szép idézet Émile M. Ciorantól, amely így szól: „A világ szépsége jobban elszomorít, mint rútsága. Honnan e kegyetlen elmúlást elfedő halom ékesség és megannyi lagzis hejehuja a létben rejlő örök harangzúgás szünetében?”Megadom ennek az idézetnek a helyét: Émile M. Cioran: Kalandozások,románból fordította Farkas Jenő, Palamart Kiadó, Budapest, 2004, 33. p.). E két mondat a Töredékekcímű egységben olvasható, és önmagában, így, egy teljes szöveg. E kötet elé írta Zalán Tibor azt az előszót, amely igen sokat segített nekem. Isten ments, hogy bárki bármilyen politikafilozó-fiai rokonságra gondoljon Cioran és Zalán között: költőnk gyönyörűen elmegy minden mellett, ami nagyon Cioran, és azonnal lecsap mindarra, ami nagyon Zalános. Vagyis nyugodtan olvashatjuk úgy, hogy a Cioran név helyébe a Zalán nevet iktatjuk; én végig-olvastam így az előszót, és a névcserével egy teljesen összefogott, rövid, lényegre törő ars poeticátkaptam, a másvalakiról szóló beszéd a legkisebb súrlódás nélkül gördült át ön- és énbeszédbe. Ebben az előszóban Zalánnál a mélységesen tartalmatlan, mélységesen bamba és ostoba szenvedés – mint a költeményekben is – reflektáltan jelenik meg, csak nem a költészetnyelv, hanem a filozófiai esszé nyelvének reflektáltságában. Különben Cioran eredetileg is folytatott némi dörmögő dialógust holmi költőkkel, írásaiban – ellentétben például a filozófiával és a filozófusokkal – gyakran jelölt ki becses helyet a költészet és a költők számára. Az előszavazott kötet 52. oldalán olvasom az 1935 december végére datált zsörtölődést, a kiemelés tőlem: „A költészet csupán kiáltás. De vers még soha nem adott választ. Igaz, a költők kérdései könyörtelenek, metafizikai tapintatlanságuk túl nagy.”No, mind a könyörtelenség, mind az elefántmagatartás a metafizika porcelánboltjában jellemző Zalán Tiborra.
Mert mit kezdjünk ezzel a hülye reflektálatlan fájdalommal? A ciorani curareceptje a szerelmeskedés és az ivászat (ugyanitt, 66. p.), de nyugodtan hozzátehetjük a versírást is. Nos, hogy a teljességgel ostoba szenvedés némi tartalomhoz jusson, a kereszténység kitalálta Jézus Krisztus passióját, ezt a szuperszenvedést, amely azért értelmes szenvedés, mert a raison d’être-je, a létoka a mi megváltásunk. Cioran-esszéjét Zalán Mel Gibson Passiójának fölemlítésével kezdi. Csakhogy szenvedéselméleti szempontból itt is súlyos problémák merülnek föl: nem csak költőkben (mint József Attilában is, mert én nagyon meggyőzőnek érzem Zemplényi Ferenc elemzését a Kirakják a fát című költeményről, aki szerint ez úgy Krisztus-vers, hogy a költő, aki azt mondja, „Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupa-csősz világban”– maga Krisztus. Mert nem más, hanem Zalán „lépked Krisztusként nevet hajat ráz / génjeiben a kódolt zuhanás”, olvasható a 6. fáradt kadencia-sorozatban. Derék, emberies programnak látszik, ha a férfiember rárakja egy nőre az életét, például, és azt mondja, érte vagyok és leszek. Csakhogy eltelik majdnem tíz esztendő, a megváltás lassú, türelmes, szerelemmel és szeretettel teli munkája megvalósul, és akkor a megváltott egyszerre bosszúra éhesen, gyűlölködve támad megváltójára: ’Ki a fasz akarta, hogy megváltsál, mi!?’ Hát valahogy így olvasom a vázcímű kötetben a – nagyon fontos a cím! – Póz című Zalán-haikut:

Másnapos ablak
mered rám. Krisztus-pózban
várom a halált.

A Krisztus-póz sejteti az irónia megkövetelte távolság megteremtését. A 23. oldalon olvasom: „Sebemben vájkál Hitetlen Tamás / véremmel pingálja fel a falra / megváltók jobbra hitetlenek balra”. Szóval nem biztos, hogy jó, ha istenesen meg vagyunk váltva. És most csak az egy Másik megváltására gondolok, arra a pokoli redemptióra nem, amely a politikától szokott rendszeresen támadni, és amitől tényleg mentsen meg minket az Isten! Tetszik, hogy Zalán – Ciorannal összhangban – „/…/ a megváltás lehetetlenségét és/vagy fölöslegességét pecsételi meg”(előszó, 5. p.). Egyszerűsítve: a szenvedés értelmességének a lehetetlenségét. Azért nem árt pontosan fogalmazni: a reflektált szenvedésnek mégis csak van egy kiútja, van egy értelme nála: „szépség a szenvedésből megfogan”(59. p.). Csakhogy ebben is van valami zavaróan romantikus. A kierkegaard-i aforizmát juttatja minduntalan eszembe Phalarisz bikájáról: az ércbika alatt már meggyújtották a máglyát, a bikában belül a költő már sülni kezd, belül már-már elviselhetetlen az üvöltése a kíntól, de kívül, a vas-állatot körülálló költeménykedvelők és esztéták édesnek hallják a vastag ércfalon átjutó, letompított hangokat: ’költő, énekelj még, énekelj még!’ (ez a legelső a Diapszalmatasorozatában: Vagy-vagy, ford. Dani Tivadar, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, 29. p.). Én nem keverném össze a reflektálatlan (nyers, testi, elemi) szenvedést és a reflektált (megformált, szublimált) szenvedést. 
De innen közvetlenül léphetünk tovább. Annál a passzusnál járunk az előszóban, amely egy filmbeli könnycseppre utal, és a Teremtő szeméből csöppen ki. Nyilvánvaló, hogy a Kalandozásokkötet könnycsepputalásai mintegy beidézik a Könnyek és szentek– azóta már magyarul is olvasható – Cioran-kötetet. A könnyek a szenvedés és a fájdalom fizikai-anyagi megjelenítései, valahogyan úgy, ahogyan a fogalom az eszme megjelenítője. Zalán Tibor „tapintatlan metafizikájának” régóta megvannak a maga verbális szimbólumai, melyek régóta összeálltak egy többé-kevésbé koherens (olykor egyszemélyes) szimbolikába. Ennek a szimbolikának a részét alkotják az angyalok is ( a ’tenger’, a ’halálmadár’, a ’zokogó, elveszett háromkirályok’ [35. p.] a mitizálódott ’téglagyári tó’ stb. mellett), kifejezetten a szenvedő angyalok, akik sírnak. Olvasómnak mintegy pihentetésül elmesélem, hogy Rilke iszonyú angyalaitól kezdve Radnóti Miklós angyalain át Wim Wendersig (Berlin felett az ég)létezik az a modern – kulturális – angelológia vagy angyaltudomány, amiről oly szépen és okosan írt egy másik román, Andrei Pleºu (A madarak nyelve, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000). Az 1990-es évek második felében Budapesten élt egy egyébként vándorló, lett vagy észt származású képzőművész(nő), aki, hogy itt megéljen valahogy, egyszerű restaurátori feladatokat vállalt. Egyszer még munkaruhában érkezett valami fotókiállítás megnyitójára, elkésve, halálosan fáradtan, és miután széket kerítettem neki, szétvetett lábakkal ülve, csodálatos tört magyarságával mesélte, hogy a Vidámparkban dolgozott a carrouselen, bent és fölül. Az volt a dolga, hogy a belső-felső farészeken a rég összeszáradt és kifakult festéket lesmirglizze, és újrafesse az eredeti élénk színekkel. Aki dolgozott már a feje fölött, mindig fölemelt karral, az tudja, hogy milyen az ólomsúly a testben és a karban. És mesélte, hogy belül, a carrouselben egy karzatra vagy párkányra kis puttók, gyermek angyalok könyökölnek ki, mosolyognak, de a szemük sarkában ott van a fából faragott könnycsepp. A könnycseppről ő pedig lesmirglizi a rég összeszáradt és pikkelyessé vált, fakó festéket, és újrafesti világoskékkel. Könnyező és nevető gyermek angyalok. Él Budapesten egy másik képzőművész nő, Judit, aki hegeszt, ipari árammal, hegesztőpisztollyal, mert bru-tálisan kemény fémekkel, vassal és acéllal dolgozik. Van egy sorozata, még a műteremben láttam, büsztökből, vagyis mellszobrok ezek, angyal-szobrok, maga a buste puha kőből, talán homokkőből faragott, a szárnyak hegesztett fémből vannak. Ezek az angyalok jól különböznek egymástól, egyedített angyalok ők, de ami megrázó: az elnagyoltan faragott angyalarcok rettenetesen eltorzultak a kíntól, a fájdalomtól, mert ezek az angyalok egyívásúak az emberlényekkel. Messze kerültünk El Greco gyönyörű, androgyn, suhogó szárnyú angyalaitól, attól az angyaltól például, amelyik a hatalmas Orgaz gróf temetése képen a lélekcsecsemőt kecses mozdulattal ajánlja fel a trónusán ülő Krisztusnak!
Félreértés ne essék, végig Zalán Tibor költeményeiről beszélek, csak nem újramondom őket, hanem megpróbálom különböző értelmezési dimenziókba rakni. A megváltás értelmetlenségétől, a szenvedő angyalokon át, továbbléphetünk az emberhez, és a léte alapját képező ürességhez. Ez az üresség egyrészt, azt hiszem, csak úgy van valóban, másrészt elérendő: meg kell tisztítani a lelket „a megváltatlan földi lét” salakjaitól, és ebben az értelemben önkiüresítésről kell beszélnünk. Már az eddig elmondottak alapján is tudjuk olvasni ezt a négysoros kadenciát, mert már tudunk ennek a tapintatlan metafizikának a kulcsszavai és logikája mentén haladni:

Ürességek ringnak a múlt ágain
szépség a szenvedésből megfogan
szárnyáról vér szitál s ez nem meglepő
Ürességet ringat a múlt ágain

Hogy egy-egy számozott egység (1-től 15-ig tartanak ezek az egységek) szilárd szer-kezeti alakot öltsön, minden számozott egység kezdete és vége egymás ismétlő átírása. A fenti négysoros a 14. számú alsorozat zárása, ennek variációja a következő nyitás:

Színes lepkéket játszik az idő
szárnyukról vér szitál s ez nem meglepő
hiszen a szépség szenvedésből fogan
Ürességet ringat a múlt ágain

Ennek az önkiüresítésnek, amikor lefoszlik a múlt, lefoszlik a hús, mint tudjuk, Nyugaton éppúgy, mint Keleten, erős vallási hagyományai vannak. Ha végigolvassuk Leszek Kolakowski fiatalkori kötetét, amelyet még eredetileg Varsóban írt és lengyelül, ezt a csodálatos tablót a katolikus, a protestáns és a heterodoxális misztikusokról (Chrétiens sans Église. La conscience religieuse et le lien confessionel az XVIIe siècle, Éd. Gallimard, Paris, 1966, Keresztények Egyház nélkül. A vallási tudat és a felekezeti kötelék a XVII. században), az önkiüresítés rendkívül kiterjedt és változatos gyakorlatára, sőt e gyakorlat szabályozására egész Európában elterjedt recepteket és leírásokat találunk, vagyis e praxis egyáltalán nem csak a „nagy” misztikusok, az Ávilai Terézek és a Juan de la Cruzok sajátja volt. A léleknek azért kell tökéletesen üresnek lennie, hogy képes legyen befogadni az unio mysticában, a misztikus egyesülésben a Szentléleket. Jól összehangzik mindez Zalán posztreligiózus költői szimbolikájával is, függetlenül attól, hogy a kiüresedéshez és az önkiüresítéshez egyáltalán nem kellenek vallási emóciók és megfontolások, jól végigdolgozható ez szilárd és bölcs ateista alapon is (elég például rálelni romlott kölkeinkre [„Romlottam pszichoanalízisben”, 10., a 41. oldalon], és máris itt vagyunk. Lassú, szívós munka ez, mint ahogy e verseskötet is készült.
Egy szó mint száz: Zalán Tibornak ez a rendkívüli verseskötete mindazt hozza és tudja hozni, amit Hegel A Szellem fenomenológiája B) Öntudat-részében így nevezett: a boldogtalan tudat, és amit a Søren nem sokkal később átpöccintett a szerencsétlen tudatkifejezésbe. Ahelyett, hogy ebbe a rendkívül nehéz, igen mély értelmezésekkel már régóta agyon-kommentált dologba belemennénk, egyszerűsíthetünk úgy, hogy Zalán Tibor Cioranról szóló előszavából kiszemelgetjük a kulcsszavakat vagy fogalmakat: az eddigiek, vagyis az üresség stb. mellé vegyük föl a bűn, a káosz, a színjáték, a kétségbeesés, a magány, a reménytelenség, a mulandóság, a nevetségesség és a hazugság kategóriáit, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Valamint a verseskötetből a ’gyász’-t. És természetesen álljon itt a bűvös szó, a ’semmi’ is, ami meglepő módon ugyan, de egy roppant gazdag entitás (létező) jelölője. Mert rengeteg semmi van bennünk és körülöttünk: jóleső érzéssel lepődtem meg két évtizeddel ezelőtt, amikor kitűnő bemutatást olvastam a különböző semmik-ről, köztük speciálisan pedig a szerelmi semmiről (két trubadúr, Aimeric de Peguilhan és Albertet de Sisteron 1230 körül keletkezett tenso-ja, vagyis vitaverse kapcsán, mely vita tárgya a semmi volt), amelyről világos és elkülönített érzésem és tudásom volt és van. Ha még ehhez hozzátesszük az Én (vagy micsoda) kontúrjainak lassú elmosódását, az énnek gondolt Én kopár ürességét, nagyjából előttünk áll Zalán Tibor tapintatlan metafizikájá-nak a váza.

(a tapintatlan formaművészetről)
És a mindig valamelyest változó Én-nek, valamint a boldogtalan tudat alapvető ketté-hasadtságának szép hasonlóságát fedezhetjük fel a verssorok állagának, ha úgy tetszik, a verssorok önazonosságának ellebegésében. Mielőtt a költemények formai dimenziója 82 közelébe mennénk, egy pillanatra vissza kell térni ennek az írásnak a kezdetéhez, oda, ahol mondottam, hogy 4 kötetet veszek alapul. E négy kötetben sok a közös, jól jelezve itt egy jelentős költészet változásait, módosulásait az időben. Vagyis azt, hogy itt hosszú, kitartó munkáról van szó. Azt már jeleztem volt, hogy a Cioran-kiadás előszavával indult valami, ami belefutott a szürrealista balkon kötetbe, és itt van a Fáradt kadenciákban is. Léteznek más „szálak” is: például az a szürrealista balkonban olvasható a friss rajzok a halálrólcímű költemény, amely leheletfinom változtatásokkal Rajzok a halálról címmel benne lesz a váz-kötetben, miközben a 2004-es közlésből a 2008-as kötetben egy (háromosztatú) (haiku-) sor elmarad, az utolsó 7 sor pedig 2008-ban a Friss rajzok a halálról befejezése lesz. Aztán: a szürrealista balkonban van két haiku-ciklus (az egyes darabokból egymástól elszakadt egyes darabok lesznek majd a váz kötetben), a januárés a február, míg az ezeket követő március darabjai már nem Zalán-haikuk (mondjuk rövidre fogva: az ún. Zalán-haiku egyetlen megkötése az 5 + 7 + 5), hanem a költőnk által kitalált olyan forma-derivátumok, amelyek a haikut a tanka felé mozdítják el. Ugyanis az ötsorosok szerkezete 5 + 7 + 5 + 7 + 7, vagyis valami hasonló történik itt, mint amikor a dünnyögések, félhangokrakötetben a négysorosok mellé költőnk kialakította a 4 + 2-t. Vagy: az olvasók tudják, a dünnyögések-kötet verssorai (ezek a tíz szótagos sorok) telihintettek, főleg József Attila-morzsarészekkel. A  Szürrealista balkon 45. oldalán olvasom a következő haikut:

Lombok
Az úton senki
Látom hogy meglebbenti
hajad lombjait

Látni kell, hogy ugyanaz történik ebben a haikuban, mint ami a dünnyögések-kötetben is oly gyakori a nem-haikukban: a költeményépítmény anyagát gyakran a nyelvtörténé-szek ’szórványemlékek’ kifejezésének mintájára létrehozható ’szórványidézetek’ képezik. Arról a jelenségről, amit a francia Lehetséges Irodalom Műhelyei igen csúnya szóval „haïcaïsation”-nak nevezett, és amit a legalább ennyire randa ’elhaikusítás’ kifejezéssel lehet egyedül magyarítani, Raymond Queneau példája nyomán írtam 2004-ben az elefántos könyvben, egy Mallarmé-szonett Weöres Sándor által adott magyar fordítását haikusítva el. Majd egész haiku-ciklust adtam közre a Forrás2010 novemberi számában, amely kétszerzős, közös, József Attila és Szigeti Csaba által írt darabokból áll. És nem tudtam, hogy ez az elhaikusítás – nem az UoLiPo ösztönzéseire, azt hiszem – ott van a fent idézett költeményben. Nézzük meg még egyszer, mellé téve a ’nyersanyagot’ is:

     Zalán Tibor:                                                          József Attila
         lombok                                                                  Óda
        
Az úton senki                                                        Az úton senki senki
         látom, hogy meglebbenti                                        látom hogy meglebbenti
         hajad lombjait                                                       szoknyád a szél

A befejező sor különbségét erős szükség határozza meg: a „szoknyád a szél” csak négy szótagból áll, és Zalánnak öt szótagos sor kellett, feltétlenül.
Ilyen megfontolásokból mondom azt, hogy futnak közös, hosszú szálak keresztül-kasul a négy versesköteten. És még két rokon jelenség tűnik elő. Az egyiket meglehetősen pontatlanul úgy nevezhetném, hogy az egyes verssorok önazonosságának a megbomlása. Ezt a jelenséget a hagyományos szövegkezelői tudomány, a textológia észjárása felől bajos dolog lenne megírni, bajos dolog lenne leírni, mindaddig, amíg megkülönböztetünk ’főszöveget’ és ’variánst’, az én most vizsgált esetemben ’(fő)sort’ és ’variánssort’. Én úgy képzelem, hogy Zalán úgy képzeli, hogy megvan a maga eidetikus költeménye, a konkrét költemény e költemény felé ’úszik’ szellemileg, de ez egy néma, fonémák-betűk nélküli költemény: ám a felé való közelítés létrehoz a lehetséges (néma) költeménysorokhoz képest megszülető reális verssorokat, ugyanannak az eidetikus verssornak különböző, és ami fontos, egymással tökéletesen egyenértékű reáliáit. Mert a fősorok mindig némák, és betűk, fonémák nélküliek maradnak. Ezek, mármint a fősorok, persze vannak, de a megjelenésük létmódja a változat, és sohasem az önazonosság. És az elevenség mögött munkál egy nagyon poeticizált személyiség-önfelfogás, ha érv nélkül valamiféle analógiát bevezetek a bárki személyiség és a bárki verssor önazonossága közé. Fél esztendeje csináltam egy szövegösszevetés-sort a váz kapcsán, a versesköteten belül, itt most azonban nem osztom meg a versek megtapasztalásának (unalmas) leírását: arról a közhelyes észleletről van szó, hogy ha átmegyünk a csendbe, a legkisebb nesz hatalmas dörejnek hallszik, vagyis ha egy szótag megváltoztatása megváltoztatja, hogy ’ki beszél’, például /fiktív példa, zalános/: ’magamnak mondom’, mellette: ’magadnak mondod’, mellette: ’magamnak mondod’, kijön a költői: ’magadnak mondom’, nagyon hallhatóan, nagyon erősen. Hogy a mostani kötetből vegyek példát: a 3. kadencia eredetileg, külön, a Kortárs tavalyi 10. számában jelent meg, és egy ’rendes’ agónia-négysorosban a folyóiratban még ez a zárlat olvasható:

S ha már nem fáj abban a pillanatban
fogom megtudni voltam s már meghaltam

 – a vizsgált kötetben így szerepel:

S ha már nem fáj abban a pillanatban
fogja megtudni voltam s már meghaltam

Nos, ebből a ’fősor’-mállasztásból itt kompozíciós elv lesz: mivel az egyes 2, vagy 4, vagy 4 és 2 soros költemények cím nélküli műegészek önmagukban (scilicet címadással rendelkezve nyugodtan élhetnének önálló költeményéletet), megvan a maguk verspolgári önállósága a költeményállampolgárok köztársaságában, a középnagy egészbe, a megszámozott egységekbe foglalásuknak (vagyis az aszteriszkkel elválasztott egyes költemények csoportosításában) – az egyes strófák önazonosságának a megbomlása (megbontása) a rendezés eszköze lesz. Minden egyes számozott kadencia ugyanannak az eidetikus négy (vagy két) sornak a szavakban mállasztott, de a sorok elhelyezkedését illetően permutatív (és a szöveget enyhén átíró) megváltoztatásával zárul a végén. A legutolsó darab kezdete kétsoros:

De ha megérti miért nem hal bele
Miért hazudja hogy van más ideje

Ha szabályként ismerjük fel a sorpozíciók cseréjét, tudjuk, hogy itt a mi második sorunk a költemény végén 1. sor lesz, et inversement. De bejön a sorok ingatag identitása, az egymáshoz viszonyított módosítás: Hiába hazudja van más ideje És ha megérti miért nem hal bele 84 Mivel a teljes verseskötet 15 „kadenciából” áll (ezek gyakorlatilag kisciklusok), tekint-sünk el a foszló verssorok meglévő, de kissé és fontosan elbizonytalanított identitásától, átírom számokra az egyes sorokat az egyes mikrociklusok elején és végén, hogy áttekint-hetővé váljék a permutálások rendje: Elején:                                                  Végén:
1. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
2. 1.2.3.4.                                             3.4.1.2.
3. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
4. 1.2.3.4.                                             2.1.3.4. (itt igen erős a ’szövegeltérítés’)
5. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
6. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
7. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
8. 1.2.3.4.                                             4.3.1.2.
9. 1.2.3.4.                                             4.3.2.1.
10. 1.2.3.4.                                           4.3.2.1.
11. 1.2.3.4.                                           4.3.2.1.
12. 1.2.3.4.                                           4.3.2.1. (itt is erős a ’szövegeltérítés’)
13. 1.2.3.4.                                           4.3.2.1.
14. 1.2.3.4.                                           4.3.2.1.
15. 1.2.                                                 2.1.

Azt hiszem, jól látható, hogy itt nem valamiféle 4² formális-matematikai-költői vakesz-mény eléréséről van szó, vagyis minden kombinatorikus eshetőség kiéléséről: a szabály jól kivehető, a megfordításról van szó, az 1.2.3.4. sorozat inverzálásáról 4.3.2.1.-be, e művelet mellett és mögött pedig a szövegeltérítések játékáról, ama célból, hogy az egyes „kadenciáknak” legyen hangsúlyos Kezdetük és legyen hangsúlyos Végük. És e szövegeltérítések (ismétlem, egymásukhoz képest!) külön olvasása, tapasztalatból mondom, sok apró intellektuális ráismerésre nyit rá, és örömre. Most térek rá a dünnyögések, félhangokra és a mostani kötetünk, a Fáradt kadenciák közötti második közös „szál” rövid taglalására. Az ’előkép-kötetről’ írva a 4 + 2 írásomban én érveltem amellett, hogy ez az alakzat Zalán Tibornál formává lépett elő, olyan francia – oulipós – költészettörténeti tapasztalatokra hivatkozva, amelyek azt mondják, hogy a költészet, és ennek megjelenítője, a bármely költemény kénytelen holmi alakzatba rendeződni. Aztán történik ez-az, a költészettörténetben, amikor a ’költői alakzat’, mintegy láthatatlanul, szerényen, és előbb mintegy névtelenül – ’költői formává’ lép elő, hogy aztán nevet kapjon, és ha már van neve, akkor tudjuk is, hogy kicsoda-micsoda, immáron bekerülhet (korabeli) poétikákba, és a Grammont-féle verstanászok (nálunk mondjuk a Horváth János vagy a Gáldi) okosan beszélhetnek róla. Ezzel – alakzatból formává válni – teli van európai költészettörténetünk az érett középkor óta. Szóval, szerintem a zaláni 4 + 2 így, ahogy van, a dünnyögésektől a kadenciákig nem alkalmi (efemer, esetleges) alakzat, hanem forma, s ezzel Jankovics József is egyetért, aki az általa írt fülszövegben a kadenciák kifejezést műfajmegjelölésként értelmezi. Gondoljunk arra, hogy Ezra Pound szerint jelentős költő az, aki képes, nekünk, új formát adni. Nos, én megpróbáltam megadni a zaláni 4 + 2 diagnósziszát, öt évvel ezelőtt, és ez oly csekély idő, hogy ehhez a leíráshoz (a mérce József Attila volt) ma sem tudok semmit hozzátenni. De akkor nem mondtam el, hogy ezek a költemények, melyekről most szó van, tíz szótagos sorokban íródtak.
Nos, itt most abba nem mennék bele, hogy általában a magyar négysorosoknak (rendes nevükön: quatrain) miféle történetük volt Európában 85 és honunkban, szeretnék egy-két szót szólni formatörténeti dimenziókról. Tettem ezt korábban úgy, hogy a József Attila-i corpusban megjelöltem Zalán 4 + 2-esének ’ősmin-táját’, ha tetszik, ’tündöklő mintaképét’ a főzz neki lüszi huslevestkezdetű, számomra tökéletesen érthetetlen verscsodát, ami – persze, egyrészt nyolcasokban íródott, nem tízesekben – nyilván nem ’játszott’ Zalán tudatában, de honi költészettörténetünkben ott van. Nos, mondjuk azt, hogy a rímes négysoros költemények jelentik a Fáradt kadenciák verseskötet formai alapját. Új dolog ez: a VII. századig csak aaaa-rímsorozattal írtak négysorosokat, és csak ezt követően jött be a másik három lehetséges változat: az abab, az abba és az aabb. Ha a Fáradt kadenciáknégysorosait (és nem a 4 + 2-eseket) nézzük, megállapítható, hogy a leggyakoribb a két rímpár egymás mellé helyezése, vagyis magyarul mondva a iuxtapositio, míg az abab(ez az imbricatio, a beékelés) és az abba (ami a concatenatio, a beépítés művelete) ritka, véletlenszerű és alkalmi. A rím maga is előfeltételezi a párosságot, előfeltételezi a 2-t, egy rímhívót és egy rímfelelőt. Lehet elmélkedni azon, hogy ezek a kadenciák, a szerkezetüket tekintve, vagy kétsorosak, vagy négysorosak, vagy négy- + kétsorosak, vagyis a szerkezetek a párosság elve mentén képződnek meg. 2006-ban e szerkezetek számlogikájáról így írtam, a dünnyögések, félhangokrakötet kapcsán: „Ebben a kötetben Zalán Tibor a legkisebb pozitív és páros egész számok konok híve (vagyis elvszerűen zárja ki a legkisebb pozitív egész, de páratlan számokat, a prímszámokkal meg nem is törődik, szegényekkel).”Persze egy haiku-számszerkezet éppen megfordítva, csupa prímszám: 5 + 7 + 5 = 17. Nos, a párosság kapcsán már régebben a fejemben járt bizonyos számok pythagoreánus értelmezése, vagyis olyan értelmezés, amely a számokhoz igen kötött (többnyire kozmogóniai) jelentéseket társít. Ilyen szerkesztést láttam meg a nyáron Weöres Sándor egyik kései kötetében, az Ének a határtalanról című verseskötetben, sikerült megírni is, egyelőre самиздат. Ami Zalán négysorosait, ezeket a magyar quatrain-eket illeti, legfeljebb a következőt tudom hozzátenni: ami a magyar költészettörténet poétikai és verstani gondolkodástörténetét illeti, van egy igen érdekes adatunk, ráadásul a Mohács előtti időkből. Szalkay László jegyzetei között olvasható a Tetras Pythagorae kifejezés magyarázata: „ez Pitagoras mesternek nígyszámú verse”(az adatot l. például Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig[1931], reprint kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 99–100. p.). Míg Weöres Sándornál azt feltételezem, hogy őt Kerényi Károly nevezetes tanulmánya, a Pythagoras és Orpheus vitte a hajdan egymással összefonódott orfikus és püthagoreánus hagyományegyüttes felé, Szalkaynál (és Zalánnál) nem a tetraktüsz számfilozófiája játszik. „ – Mi a delphoi jósda?– A tetraktüsz;ez pedig az a harmónia, amelyben a szirének énekelnek.”És a szirének énekelhetnek tíz szótagosokban is, hiszen ha az első négy pozitív egész számot összeadjuk (1 + 2 + 3 + 4), megkapjuk az első tökéletes számot, a 10-et. Inkább átvihető a verssorok egymás mellé helyezésének gyakorlatába az, amit Arisztotelész egy helyütt a püthagoreus gnómonokról mond: „A püthagoreusok azt mondják, a határtalan a páros. /…/ Ennek jele az is, ami a számokkal történik. Ha ugyanis gnómonokat állítunk egyszer az egy köré, máskor az egy nélkül, az előbbi esetben mindig más, az utóbbiban mindig egyazon ábra jön létre.”Ez az utóbbi eset hozza létre a téglalap geometriai formáját, és mindig és csak a téglalapét..
/.../
 A tíz szótagosokból álló négysoros alakzat geometriai megfelelője a téglalap (G. S. Kirk – J. E. Raven – M. Schofield: A preszókratikus filozófusok, ford. Cziszter Kálmán és Steiger Kornél, Atlantisz, Budapest, 1998, 343. és 482. p.). Mindez azért is tanulságos szerintem, mert nem gondolhatjuk, a Fáradt kadenciák anyaga formai szempontból valami ’egyszerű’, ’kopár’ vagy ’puritán’ lenne: a látszólagos és felszíni egyszerűség mögött gazdag bonyolultság áll.
A ’kádencia’ szót a XVIII. század végén és a XIX. század elején készült verstani és vers-elméleti értekezések emlegetik minduntalan, és többnyire ’szótagszámláló, rímes verssor’ értelemben. Ami a rímelést illeti, e verseskötet rímanyagáról ugyanaz mondható el, mint a dünnyögések, félhangokrakötetről. Akusztikai várakozásait illetően az olvasó rááll a pár-rímelésre: minden új rímhívót mint nyitást azonnal, a következő sor végén követi a rímfelelő mint a rím lezárása, a párosság elvének megfelelően. Vagy ahogy a Fáradt kadenciák mondja, a kötet legelső versében:

Pártalan vagyok párosok között
szívembe köd és mély csönd költözött
hívnám aki még élethez kötne
de ő hallgatni készül már örökre

Gyönyörű. A variatív záróstrófában, vagyis az 1. sz. kadencia-sor legvégén az itt legelső sor legutolsó sorként így hangzik: „Pártalan lettem párosok között”. Nos, miután akusztikus várakozásunk beállt, azt kell tapasztalnunk, hogy nagy tömegben ’kisiklanak’ a rímek, vagy ’csikorognak’. Nevezzük őket szenvedő rímeknek. A 2006-ban megjelent kötetben ilyeneket olvashattunk: ’karomon – megölöm’, ’ölem – alám’, ’írás – a rés’, ’üzlet – izgat’, ebben a kötetben: ’boldogul – fölül’, ’nem akar – céltalan’, ’nélkül – halkul’, ’hegyek – csillag’, ’bogár – homály’. Azért olyan irgalmatlanul disszonáns rímek ezek, mert nagyon nem felelnek meg magyar olvasói rímhallásunknak. Igen messzire kellene mennem, hogy költészettörténeti párhuzamra leljek: ez valami olyasmi, mint amit Roswitha vagy Hroswita (Monialis Ganderheimensis) művelt a X. század végén rímügyben. Minimális szabálya e verselésnek, hogy ha például két sorvégen a magánhangzók azonosak, akkor a sorvégek rímelnek egymással. De rímelhetnek úgy is, ha a két sorvégen a mássalhangzók azonosak vagy többé-kevésbé azonosak. Valami ilyesmit láthatunk Zalán Tibornál is: ez is egy rímelési rendszer, ennek is vannak meg-kötései (contrainte-jei), s a fontos az, hogy nekünk, olvasóknak – tetszik, nem tetszik – e sorvégeket rímelő sorvégekként kell olvasnunk, a fentebb jelzett hallási beidegződés beindulása után. Téboly, de ez egy olyan rímelgondolás, amelyben a ’Zalán’ szó rímel a ’halál’-ra (és megfordítva).
Miért? Úgy látom, egyrészt e jelenség a Zalán által írott költemények szövegszenvedésének a jelensége, amely mélységesen összefüggésben áll a vázolt tapintatlan metafizikával, csak ez az összefüggés alapvetően nyelvi-poétikai. Másrészt: ne feledjük, hogy már legalább két nagy múlt századi költő hihetetlen csúcsokra vitte a költészetben a szenvedés- és fájdalomelmélet költői gyakorlatát. József Attilára és Kosztolányi Dezsőre gondolok, az ő beelőző szenvedésverseikre, és nem csak a Nagyon fáj és a Száz sor a testi szenvedésről című költeményekre, a semmi hívására gondolva nem csak a Költőnk és kora vagy az Ének a semmiről soraira. És akkor Zalán Tibornak – hogy csatlakozhasson – el kell távolodnia e honi hagyománytól. Miután kitalálta a 2, a 4 és a 4 + 2 soros építkezést, és ebből műfajt teremtett, a rímek kisiklatásával is eltávolodott minden olyan hagyománytól és reflextől, amelyet a régi költők után Arany János rímelmélete és -gyakorlata hagyott ránk, vagy amit a Nyugat bizonyos költői tovább finomítottak. Zalán nyugodtan megírhatná ma a saját, Valamit a disszonáncról című rímelméleti és -gyakorlati traktátusát.
Jelentős, nagy költészet ez, a Fáradt kadenciák anyaga. És feltehetőleg azért, mert Zalán Tibornak van költészetfogalma, másként fogalmazva, van fogalma a költészetről, arról, hogy az micsoda, és mire való, mire nem. Jacques Roubaud esszéjéből (Poésie, etcetera, ménage, Éd. Stock, Paris, 1995) tudom, hogy létezett és létezik költemény költészet nélkül, a költészet bármilyen fogalmi elgondolása nélkül is. Az én XVII. századi költőim túlnyomó része szerzett úgy, ’ahogyan mások csinálták és csinálják’, de gyanítom, hogy ezzel a mostani poéták zöme sincsen másképp. A Fáradt kadenciák egy költészetelgondolás igazi költeményei. Nem gondolhatjuk, hogy ez valamilyen én-költészet lenne: ha majd egy-két évtized múltán a magyar társadalomtörténészek felébrednek szendergésükből, és képesek lesznek egyben látni az elmúlt negyven év társadalomtörténeti mélyáramait, nem lepődnék meg, ha kiderülne Zalán Tibor életművének erős társadalmisága. Hasonló odafordulást érzek nála a szenvedéshez és a szenvedőkhöz, mint Kosztolányi két utolsó verseskötetében, a Számadás és a Meztelenül kötetben. Ez az odafordulás, ez a szolidaritás tapintatlan és tisztességes
.

Göncölszekér - Artisjus- és Mészöly Miklós-díj 2011-12

Alexa Károly
A Göncölszekér alatt és a kocsis mellett

Nem akarok én most kritikát írni. A Göncölszekér egésze, de néhány darabja különösen is, jobban megérintett, mint hogy arról – erről az élményről - érdemesnek gondolnám szabatos kritika formájában hírt adni. Zalán Tibor a barátom. Sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, eleget is iszunk. Pár éve nyaranta Kőszegen olvasótáborozunk, és cikázgatunk Vas megye másik két végpontja, élőhelyeink, Hegyhátszentmárton és Egyházashetye között is. Egymás politikai véleményét és személyes irodalmi kapcsolatait – ha nem is (zok)szó nélkül – tudomásul vesszük. Vezetői vagyunk egy balaton-közeli irodalmi társaságnak, hol ő az elnök, hol én, aki éppen nem az, az elnöki tanácsadóként fogyasztja a társaság orvos szponzorának bonuszait, amiknek amplitudója a bélszíntől a Jack Danielsig leng erre meg arra a tóparti estékben. Többnyire kettesben vagyunk, ha együtt vagyunk, de kapcsolatunk nem nélkülözi a családias elemeket sem – jó párszor szilvesztereztünk és névnapoztunk tágabb körökben, kártyáztunk is eleget nagyobb familiáris társaságban, leányunokáimmal el-eljárogatunk Tibor gyermekdarabjaira, fiú unokám születésére verset írt (megihlette a Leonardo név), írtam róla tanulmányt és forgattam róla tévéfilmet, leányaink folyton nevetgélő és csivitelő és ímélező barátnék. Kései barátság a miénk, ami azt jelenti konkrétan, hogy lassan alakult azzá, ami mára lett, afféle réges-régi, „pártállami” irodalmi cimboraságból. Azaz tehát egyikünk sem részese a másik elemi – ó, az egy „alombeliek”… – társaságának. És így talán jobban rálátunk egymásra. Ami ebből nekem most fontos: én talán távolabbról tudom nézni az ő irodalmi dolgait, mint azok a szövegeiben gyakran nevesített társai, akikkel együtt járt egyetemre, Amerikába, akikkel színházat csinált, aki megzenésítette némely verseit, vagy a másikuk – nem él már – akivel a Rádió éjszakai csöndjében valamelyik hangjátéka akusztikus jelzésein dolgozott. Elnézőbbek és – talán ezért - mégis szigorúbbak vagyunk egymás iránt. Nincsenek tabutémáink, mégis működik köztünk a természetes férfiszemérem. Amikor ő a szegedi éjszakában csatangolt fekete kalapban, a borködös Parnasszus igézetében, én Pesten a Mozgó Világnál tettem a dolgom egyívású társaimmal (egyformán erőteljes cenzori és rendőri figyelem „erőterében”), és legfeljebb atyaian ironikus leveleket postázgattam neki arról, hogy verset írni minden pubertás környéki egyén tud, pláne „vidéken”, viszont a prózához érteni kell, sőt meg kell érni, ez viszont a jelek szerint az ő esetében… Mondanom se kell, mindig minden megjelent, amit küldött. Stb.

Olvastam össze műveit. Verseit, meséit, színdarabjai, rádiójátékait, öt részesre tervezett regényciklusának megjelent köteteit. Beszélgetéseink során értesülhettem egy-egy írásának élményhátteréről, ihletforrásairól, olykor még a kivitelezés technológiai mikéntjeiről is. Az F. tanár úr egyetlen titkaként felcímkézett emlékét ugyanabban a hévízi mélykocsmában mesélte el, ahol az kamaszkorában megesett vele, csak nem bor volt az asztalon, mint hajdan, hanem sör meg valami rohadt kommersz pálinka. És beszélgetéseink során persze elhangzott sok minden olyan történet, ami soha nem lesz megírható artikulált módon és imitáló szövegszerkezetben. Mindehhez hozzátenném még – kikerekítve a Zalán címkéjű információs bázisom körét -, hogy barátaink csoportjai is sok-sok hírrel szolgáltak a közeli esztendőkben róla (meg vice verza - gondolom), önkénytelenül vagy galádul pletykálkodva. Ismerem tehát ezt az embert. Mindent tudok róla. Többet is, mint amit ő el tud gondolni vagy el mer képzelni.

Amit elmondtam: magánügy. S mint ilyen most: retorikai kellék. Amit hírül akarok adni a továbbiakban az egyfelől egy „poétikai esemény”, másfelől, ám elsősorban: mély megrendültségem. A két élménykör természetesen összefügg: az előbbi az utóbbinak következménye.

Ez a Göncölszekér című kötetke kisprózák (novelletták, tárcacikkek, publicisztikák) gyűjteménye, hírlapi apróságok, zömökben egy rövidebb időszak folytatólagos „rotációs” termésének alkalmi egybeterelése. A könyvet szerzője ciklusokba szerkesztette. Igen sokfajta a szöveg, mégis egységes a benyomás: valaki a számára nagyon fontos dolgokról beszél. Amikről eddig jórészt hallgatott. Tudomásul véve és kihasználva a tárcaírás kényszerét: időben el kell készülnie a kis dolgozatnak. És ezek a kis dolgozatok – sokunk személyes tapasztalata ez – egy idő után egyre erősebben kezdenek kapcsolódni egymáshoz, egyre inkább teret kér bennünk egy élménykör minden elfeledettnek hitt részlete, egyre erősebb a benyomás: az én nagy történetem íródik itt, szinte személytelen apróságok formájában. És ez az „én” – hirtelenjében azt mondanám – nem az a Zalán Tibor, akit én ismerni vélek. Letéve a könyvet, meggyőződésem, hogy ez igazán ő.

Szinte minden megírt történetét hallottam már ilyen vagy olyan beszédhelyzetben és tónusban, a kocsmás férfiduruzsolás adomázós kedélyessége éppúgy megidézhette őket, mint a melankolikus motyogás a Rába parton vagy egy kurjantás a havas szekerezés közben a dél-zalai dombokon - így, leírva és egyben, egymás mellett viszont egyetlen lírai vallomás, aminek ha voltak is jelzései némely versekben, darabokban és a regényes méretű prózákban, itt ebben a kisprózai mesesorozatban merték igazán felidézni magukat. Semmi ideológia, semmi létmagyarázat, történeteket olvasunk megrendülten, és nem érezzük szükségét, hogy meditáljunk a „referencialitáson”, hogy tudálékoskodjunk valóság és szöveg viszonyán. Az igazi irodalom mindig valami ilyesféle üzenet: én mondom neked azt, ami nagyon fontos, de úgy, mintha történeteket mesélnék, amihez semmi közöm nincs. Egy Pál nevű ember a főszereplő, akiről olyasféle dolgokat tudunk meg, amik mintha Zalánnal történtek volna meg valaha. És itt a magyarázat, kapok észbe – ha kell ezt egyáltalán magyarázgatni - barátunk irodalmi kívülállására, váratlanul robbanó düheire, az ésszerűségnek fittyet hányó önpusztító napjaira. Itt a háttérben, a gyermekkorban – hiszen minden sorsszerűség ott vesz bennünket birtokában -, itt történtek meg ezek az események. Az első generációs értelmiségiek, polgárok esendősége… Persze, hogy az. De mindenkinél másként. S nem is az események a hangsúlyosak ezekben a kis tárcabeszélyekben, hanem a közeg, ahol megtörténtek, ahol megtörténhettek.

A szegénység, a nyomorúság.

Amiben még a „visszaképzelt” gyermeki tudat sem lát sok szépet, romantikusan kalandost. Hallottam én persze kubikus apjáról, korán elhalt bátyjáról, néha értesülök, hogy miket főz neki a mama, ki tudnék keresni néhány megvillanó verssort is, de ez így egyben… Nem az irodalomról beszélek, tudom, de ahhoz, hogy irodalomról beszélhessek, erről az élményről kell beszélni. Az élményről, ami eddig hallgatott. És most is, mintha valami Pál lenne itt, aki mindezt átélte. A szegénység szemérmes. A szegénység szégyenletes. Apánkról hallgatunk, mert kussolnunk kell egy olyan világban, ahol lebiggyednek a szájak a kubikus szó hallatán. Egy olyan irodalmi szalonvilágban, ahol fintorognak és jesszusmáriáznak és nahaggyámáezzeleznek, ha azt olvassák, hogy az öngyilkos alvadt vérét lapáttal szedik föl a parasztok, ha apánkat megalázva látjuk, ha öregapánkat némává nyomorítja a hatalom, hogy milyen is az a pofon, ami az ölelést helyettesíti, hogyan is tudja a kisgyerek kihányni és visszanyelni vérző szívét, hogy milyen illat is a lószar-szag, mi is a „kazlazás” a téglagyárban, ha azt, hogy valaki álló zsiletpengét applikál a gyerekek csúszdájába, ha azt, hogy a nagyseggű nevelő bácsi eltöri a tehetségesen hegedülő kisfiú ujjait, miközben tövig nyomja belé… Hát ez nem éppen a kánontermelők világa. Nem is fér bele semmiféle kánonba. Jobb hallgatni róla – csak hát nem lehet hallgatni a végtelenségig. És az irodalom legjava az efféle váratlanság: a hallgatás megtörése. Amikor muszáj beszélni, mert az oldalunkon fakadni ki a szó, mint olvastuk vizsgára hajdanán, ki Pesten, ki Szegeden.

Amikor Zalán regényt írt, nem regény lett belőle, hanem valami démonikus sorsrekonstrukció, most meg regényfélévé álltak össze a „véletlenül” létrejött és a leírásban hallatlan plaszticitást nyerő életdarabok. A realizmus diadala? Bizony az. Egy utca mint epikus tér… Nem ismerős? Mondjuk Peteleitől – Az én utcám. Gárdonyinál – Az én falum. És Tar Sándornál - A mi utcánk. Tar könyvét a kritika hol regénynek mondta, hol elbeszélés ciklusnak. Amikor első könyvéről méltatást írtam, már a címben is odaírtam a realizmus szót. Pedig éppen nem volt akkortájt ez – a posztmodernnel üzekedni próbáló neoavantgard idején – divatszó.

Hogy miért nem regény ez, ami itt van a kezünkben? Ahogy nem lett az Tarnál, de Hajnóczynál se az, ami a Márai-történetekben elkezdődött? Mert már annyi hit sem lehet reális mint akár a Makra idején, nem is beszélve, csak némán felidézve a klasszikus karriertörténeteket a Vörös és feketétől. Nincs a társadalomban erre se igény, se hajlam, így azután honnan lenne rá személyes tapasztalat vagy legalább késztetés. Mert miféle karriert is kínál ma a szegénységből elrugaszkodó „osztályváltó” akarat? Mit az ún. szociális emancipáció. A polgárosodás. A bűnözést vagy a pusztulást, a gazemberséget vagy az önfelszámoló frusztrációt. Epikusan közhely mindegyik. Vagy legalább is publicisztika. Boldog lehet, aki vállalva minden következményt legalább emlékezni mer és emlékeit kiöklendezheti magából.

Marad tehát a novellaforma. Mert ez a tematika prózába kívánkozva két tényezőről nem tud lemondani: a kulisszák precíz rajzáról és a „másik” emberről. Ha ezek „rendben vannak” (Zalán kedvenc ítélő formulája), akkor már van történet is, vagy akkor már cselekmény számba mehet az, ha nincs történet. És ott van segítségként, biztatásként, bátorításként, formaihletként. a magyar novella másfél száz év alatt kidolgozott sokfélesége. Negyedszázados olvasói élményeket újítottak fel bennem Zalán „téglagyári történetei”. És ezek nemcsak szociális élmények, hanem irodalmiak is, „szakmaiak” ha tetszik. Mi ez az „irodalmár” élmény? Röviden szólva az, hogy minden kis eset provokálja az írót, hogy új és új formát találjon az elmondására. Mint Hajnóczynál és Tarnál. Bennem van egy elképesztően súlyos, kegyetlen életanyag – vad véres képek és artikulálatlan hangok a múltból és a jelenből, torz arcok, nyomorult sorsok – mit tehetek, hogy szöveggé alakítsam ezeket? Anekdotába formálom és az anekdotát eltorzítom, úgy teszek, mintha mesélnék, mintha volna hallgatóságom, nem fogom vissza lírai hajlandóságomat és látomássá oldom azt, ami realitás, visszaemlékezem a balladára, mint totális ősformára, ritmikus varázsszöveggel kísérletezek, az egyes számot felcserélem harmadik személyű elbeszélőre, vagy hagyom a fenébe az elbeszélő „én”-t, mitológiai példákat kerítek a történet mögé, újsághírré hazudom azt, ami álom volt vagy fordítva… stb., stb. Ahogy ezt a nagy sorstörténetekkel megvert pályatársak is tették, Hajnóczy és Tar. Azaz: felfedezem a prózaírást.

Egy dolgot azonban nem értek. Mit kezdjünk ezzel a Pállal, akinek neve a könyv első szava, és mindenütt ott van, hol ilyen hol olyan szerepben, életkorban, helyzetben. Fölhívom Zalánt és megkérdem. „Te, hogy is hívták szegény bátyádat, tudod éppen olvasom…” „Pali, Palinak hívták, apám is Pál volt, na mi van még, megyek a színházba…” „Csak ez, és…” No, csókolom a dolgos…” – és itt egy leírhatatlan szó következik, meg a csönd. Ami épp oly kevéssé üres, mint amily kevéssé barátságtalan.

Margócsy István
Laudáció Zalán Tiborról

(Elhangzott az Artisjus-díj átadási ünnepségén 2012-ben)

Zalán Tibor, aki talán lírai költőkén a legismertebb és legelismertebb, de aki jóformán már minden irodalmi műfajban kipróbálta magát és bizonyított, s regényeket, drámákat, játékos gyermekkönyveket és tartalmas eszmefuttatásokat írt, aki hajdanában – még messze a szocializmus ege alatt – egész nemzedékének meghatározó erejű önportréját rajzolta meg „Arctalan nemzedék” c. fontos és számottevő visszhangot kiváltó irodalmi-politikai- szociológiai esszéjében, aki évről-évre újabb és újabb alkotásokkal és alkotásformákkal kísérletezik, utóbb oly szép és nagyhatású könyvvel jelentkezett, melyben kisprózáit, tárcáit és novelláit, vagy talán jobb így mondani: tárca-novelláit gyűjtötte össze, oly szép és érdekes cím – Göncölszekér – alatt, mely egyszerre őriz valamit a csillagászat titkaiból, a népmesék varázslataiból, ugyanakkor pedig köznyelvisége révén arra is utal, hogy legközvetlenebb mindennapjainknak égető kérdéseit és megoldatlan problémáit fogja elébünk tárni. Zalán kisprózái kicsiny eseményeket, önmagukban csekély fontosságú jelenségeket vesznek mindig kiindulásul – ám ezeknek a kicsiny dolgoknak a felmutatásával, a felmutatás módjával szélesre nyitja horizontunkat, s olyan rejtett vagy elhallgatott összefüggésekre hívja fel a figyelmünket, melyeket éles szemű író szokott csak feltárni. Zalán ezekben a rövid, de súlyos elbeszélésekben mesteri módon vezeti olvasói pillantásunkat – s ezeknek a szövegeknek elolvasása után egyszerre fogunk meghatódni, felháborodni és elmosolyodni: úgy, ahogy minden jelentős irodalmi mű esetében kell és lehet.

Hetevenhét - Békéscsabai Jókai Színház

Farkas Welmann Éva
Hetvenhét - A részvétel lehetősége

A vas a legértékesebb minden fém közül, hiszen azzal műveljük a földet és védjük a hazát – így hangzik a népmese tanulsága, melyen Zalán Tibor szövege alapszik. Mégis, itt a végkicsengés, és az ehhez vezető út jóval bonyolultabb/árnyaltabb ennél – sőt, az okok, körülmények is többrétűek, mint elsőre gondolnánk. Szöveg, rendezés és közönség együttes munkája az a játék, melynek során kérdéseinkre válaszokat és újabb kérdéseket is kapunk. Mert az előadás erényei és apróbb hibái a közönség bevonásával kétségkívül kapcsolatban állnak.
A Hetvenhétnek – mint az interaktív előadásoknak általában – azzal a kockázattal, veszéllyel kell szembenéznie, hogy a teremtődő kapcsolat áldozatul kívánja majd a darab folyamatosságát. Mert ha a válaszok előre tudhatóan egyértelműek: didaktikussá, egyhangúvá válhat a történet; viszont, ha túl nagy teret enged a rendező a beérkező ötleteknek: könnyen kisiklik vagy parttalanná válik az előadás. Ezúttal a Kobold (Huzella Péter) volt felelős azért, hogy ez ne így történjen. A gyerekeket többféleképpen vonták be a mese terébe. Valószínűsíthető, hogy a Merlin Színház-beli, illetve a szombathelyi Weöres Sándor Színház-beli Hetvenhét-rendezés sikereiből már komoly tapasztalatokat hozott a rendező, Jordán Tamás. Például azt, hogy az előadás előtti félórában a vállalkozó kedvűek különböző állatokká varázslása (arcfestéssel, egyszerű jelmezzel) milyen jelentősen járul hozzá a jóindulat megnyeréséhez.
A darab interaktivitását ezúttal azonban nem pusztán a több síkon mozgósított gyermeki figyelem jelenti: egy olyan párbeszéd is, amelyet a gondolkodó ember hoz létre a mesével. Ez az előadás számos kérdést tesz fel annak a műfajnak, amelyet többnyire egyszerűen elfogadunk, élvezünk. Remek eszközzel: az iróniával. Például, ha három királyfi van: miért ne lehetnének magasságukat illetően pontosan fordítottan növekvő sorrendben, miért kellene a gonosz mostohát (Bora – Fehér Tímea) és gyerekét (Lajos – Szőke Norbert) törvényszerűen elpusztítani, miért ne lehetne bocsánat, miért ne volna egyénisége a két nagyobb királyfinak is (a népmesékben elmosott arcok helyett)? Az igazságnak miért ne lehetnének árnyalatai? Sőt, mindezen is túllép a kérdés-sorozat, és nagyon alapvető problémát feszeget: a legkisebb királyfinak sem a hagyományos módon „jár” a jutalom, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a legrátermettebb a trónra. Igazságát mindössze a király előre meghatározott kérése igazolja: hogy „a legértékesebb ajándékot hozzák” vándorútjukról, valamint – ami a varázslóként/erdő szellemeként megfogalmazott igénye – „a szívükre hallgassanak a fiúk”. Igen szépen, felépítetten válik egyértelművé, hogy az erő és az okosság önmagában nem vezethet célhoz – csakis az nyerheti a legnagyobb jutalmat, akit az érzelmei vezetnek.
A szöveg kiindulási alapja egy Illyés Gyula által gyűjtött mese, a Győző. (A gyűjtemény, melyben a mese megjelent, a Hetvenhét magyar népmese címet viseli. Könnyen lehet, hogy innen az ihlet a varázslatos szám be- és kiemelésére, az eredeti mesében ugyanis nincs meghatározó szerepe.) Illyés Gyula névadásait megkerüli Zalán. Ott a legkisebb fiút – predesztinációs gesztussal – Győzőnek hívják, testvérei Zoltán és Árpád. Itt Parszifál (Simai Szilárd), Kurzivál (Széplaki Bence) és Boldizsár (Szabó Norbert) vetélkednek a trónért. Szintén az előre eldöntöttséget cáfolja a színre vitt verzió, mely szerint Zalán a lányokat nem kezdettől szánja az egyes királyfiaknak, hanem csak egyéni döntésük alkalmával. Fontos, hogy egyébként is mindvégig megmarad a választhatóság. Ez az a kulcsmotívum, amelyet Jordán Tamás a lehető legegyenletesebben épít be az előadásba. A gyerekek bevonásával és Huzella folyamatos zenés-humoros jelenlétével sikerül elérni ezt a látszatot, mintha a képződő mese terébe bármikor lenne beleszólás. (Ennek remek rendezői megoldása például a piros, illetve sárga liánokon való leereszkedés lehetősége, azzal az iróniával társítva, hogy hiába a mostohatestvér ármánykodása a csereberével, vagy a gyerekek konfúz bekiabálásai: a fiúk úgyis mindig a megfelelő utat választják.)
A mozaikcsalád ötlete szintén az újraíró leleménye, csakúgy mint a király és a varázsló azonossága. Mindkettőből jócskán profitál a szöveg, de a színrevitel is. A varázsló (Csomós Lajos) fergeteges magánvitája a visszhanggal egyszerre félelmetes és humoros, végül persze az utóbbi győz. Remek szó- és rímjátékok szövik át a teljes szöveget, majdnem mindig szerencsés kicsengéssel. Van néhány kevésbé sikerült, a gyermek-közönség számára nehezebben befogadható mozzanat: a választható lányok között Aranylány szőke nő-szerű, túlzott megformálása (Tatár Bianka), a „gyere velem, megmutatom a bélyeggyűjteményemet” típusú mondatok (hiányzik a reakció), a nem mindig egyértelmű parodisztikus szándék, a néha kissé konvencionálisnak, egyszerűnek tűnő díszlet.
A gyerekeknek tetsző, sikeres előadás szinte minden összetevőjét ötvözi a Hetvenhét: minőségi és humoros szöveg, a részvétel lehetősége, vicces játékmester (aki a fülbemászó, jó hangulatú zenét is biztosítja), mindvégig kihívásokat rejtő fordulatok, az alakíthatóság illúziója és részben ténye. Igényesebbeknek még: az összes eddigi ismert mese és azok tanulságainak újragondolása. (A szünetekben kínált mindenféle földi jóról már nem is beszélve.)

Szamár a torony tetején - Kritikusok díja: Az év legjobb gyermekelőadása, 2012 - Stúdió K

Tarján Tamás
Hold-világ - SZAMÁR A TORONY TETEJÉN

Bolond-e kettejük közül valamelyik: Zebulond, a zsörtölődő szamár, vagy kis gazdája, Boldizsár, a nyughatatlan, aki a Holdba is (f)elmenne, hogy újra láthassa édesanyját? Nevükben parázslanak a bolond szó egyes betűi, de a fiú valójában költő, a derék jószág pedig áldozatokra is kapható realista.

A Stúdió K élő-zenés, bábos mesejáték-sorozatának egyik legszebb, legtisztább előadása kerekedett Fodor Tamás rendezői keze alatt. A mai magyar dramaturgia a hattól tizenkét-tizenhárom éves színházba járó korosztály számára legtöbbet és legérzékenyebben dolgozó mesefája, Zalán Tibor Marc Chagall képeitől ihletve pompás fabulát terelt a kétszer negyvenöt percbe. Gyereknek szívhez-észhez okosan, líraian szóló, felnőttnek áthallásokban bővelkedő a história.
Az édesanya már régen felköltözött az éji égitestbe. Van ott, mondják, egy holdnyi földje, tehát a fiának meg van idelenn egy földnyi Holdja. Hívja, vonzza a fiút a Hold, mert a mitológia, a népköltészet, a szépirodalom, a képzőművészet össz-Hold-delejének ugyanúgy engedni kell, mint az árvaság elleni örök benső tiltakozásnak. (Az univerzum is hírt ad magáról egy jelenségének törvényével, midőn a Hold csalképe után a kútba ugró ifjút ki kell menteni a mélyből. A Holdnak csak egy vers-szavába kerül, hogy felduzzassza a vízszintet.
Boldizsár egykor a faluszélen biztos hallott harangozni a fizikáról – vagy a háztetőn répaágyást gondozó, ínségből vegetáriánus nagyapja tanítgatta erre-arra –, mert szerencsés feltámadását követően gondolkodóba esik: „Hallottam már ilyet, hogy a Hold meg tudja emelni a vizet. De hogy egy kútét?”)
Boldizsár a mese Don Quijotéja, a szamár pedig a Sancho Panzája (ha nem is Sancho Panza szamara, Rucio). Magyar szem és fül persze inkább Tamási Áron népi játékainak forrását ízleli az örök meseformulákból új példázatot gyöngyöző, stilárisan copyrightolt, összecsengés-szikráztató Zalán-jelenetekben.
De minek további párhuzamokat keresni, ha ez a mi szamarunk, gazdástul, Marc Chagall vásznairól lépett le? A báb- és tértervező Németh Ilona Boldizsárt életre kelthette a Jeladás ifjújáról (vagy más képről), a Kakast A kakasról (valamelyikről), a Műlovarnőt a Műlovarnő, muzsikusokkal cirkuszi televényéből (ha onnan), s az Eiffel- (itt: Keljfel- vagy Tejfel-) torony, a falusi utcák, városi házak sok mintája ugyancsak ismeretes. A Hold pedig misztikusan világol a Vence, éjszaka, A szerelmesek vörös kakassal, a Kék cirkusz s még annyi remekmű horizontján. A billentésre, léptetésre, siklatásra finoman reagáló bábok egyszerűnek tűnnek, de néha három színész kell egy báb egy mozdulatsorának összehangolásához.
A díszlet igazodik a Stúdió K-ban (sok felnőtt előadásban is) kedvelt, világkép-üzenő kulisszákhoz: elkopott tárgyak, kiöregedett használati eszközök, természeti elemek jutnak (talán még egyszer s utoljára) szóhoz, hogy önmaguknál többet beszéljenek el visszafogott praktikusságukkal, átlényegülő formaruganyosságukkal.
Fodor Tamás rendezése – hasonlóan a látványhoz – nem Chagall-albumot nyit meg (a mindvégig tartó, tartalomgazdagító, kissé animált vetítéssel sem), hanem komplex színházat, amelyben a fekete ruhás mozgatók és a főleg pirosba, sárgába (meg szürkébe, zöldbe, kékbe) öltözött mozgatottak összetapadnak, s nem csupán báb és színésze forr össze, hanem a bábok csoportján és a színészek csapatán belül is erős a kohézió. Valamennyi játszó személy példás koncentráltsággal, tartózkodással, ügyességgel személyesíti meg a rá bízott figurákat.
Fodor minimalizmusa nagyon is összetett. Számos epizódot pár köbméterbe zsugorít, a kis színpadból is keveset használ – hogy annál intenzívebb lehessen. Ha Zalán Tibor mint író a Csavargó utcalámpa jelenetében a legvérbelibb költő, Fodor Tamás a lápjelenetben a legeredetibb rendező. Ez utóbbi az eltűnő nyomokat, a lidérces bugyborgást egy faágakból rótt, vízszintesbe fektetett létrácska és a rá terített, majd levont nagy rőt lepel hullámzásának segítségével jeleníti meg. A kis hágcsó közeiből fel-felbukó és -bökő kézfejek pirinyó zseblámpafénnyel kísértenek a textílián keresztül. Fodor Gergely a világítást mindvégig az éjszakai tudat jegyében szórja. A bábtechnika – az emberi jelenlevők – miatt sok sötétet és sok célzott fényt kíván a mese, melynek bölcselete a kiadós nevetések, a chagall-i groteszkum ellenére sem felhőtlen, hiszen egy szeretetre vágyó élő keresi a szeretetadó holtat, s hogy megtalálja-e…?
A Szamár a torony tetején ismét egy azon Stúdió K-darabok közül, amelyeket első az egyenlők között jeligére a színen Spilák Lajos dirigál. Zeneszerzőként-zenészként leginkább ő szólaltatja meg a fúvós és ütős hangszerek takart dallamait, három (kicsit reá hasonlító) alakot (Nagyapó a tetőn; Bűvész; Gazda a szekéren) komolykodó komédiázással és hanghordozással mozgat is. Homonnai Katalin (Hold, a távoli; Műlovarnő; Béka a kútban; Csavargó utcalámpa) és Nyakó Júlia (Félfülű nyúl) a karakterizálást infantilis artikuláció nélkül – béka- és nyúl- és egyéb jellemből – oldja meg, s két lidércként, csak a kéz-koreográfiájukkal és a hangjukkal vannak a topon. Sütő András Miklós jó Kakas és jó nagyvárosi rendőr (egy ügyes szerkentyűre huppantva bábját.
Számos „mellékötletet” is befűztek a produkcióba. A gyerekeknek különösen tetszett a varázskalapos és a kút-jelenet rokon trükkje, illetve a trükk felfedése). Lovas Dániel (Boldizsár) és Nagypál Gábor (Zebulond) a két szerep időnkénti fura felcserélhetőségét, „ikerségét” is tudtul adja a nagyfiú röpködő, álmodó vágyaiban és a szamár lomha – elnyüstölt vagy lustikázó – leroskadásaiban. Az indító képet és a folyón átkelés késleltetett-meglódított farce-át lakták be legotthonosabban. A tapsrendben a színészek karjukon hozzák, beléptetik bábjaikat is. A bábuknak is jár a taps. Még a kis lidérc-fényforrásnak is jut a sikerből. Csak a Hold sárga, arctalan arcú korongja marad ki a taps-végszóból. A Hold nem eszköz, nem bábu. Ő a Hold.




Bányai János

Táj- és jelkép

Híd, 2008. szeptember


Zalán Tibornak Váz címen a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában haikukat tartalmazó kötete jelent meg 2008-ban a Japán cédrus elnevezésű füzetsorozat első köteteként. Nyomban utána, vagy vele párhuzamosan, a sorozat második köteteként, Ősi fenyő címen „Japán haikuk Vihar Judit fordításában”.
A két kisalakú, szépen megmunkált spirálos kötet mintha azt jelezné, hogy újra eljött, bár lehet, el sem múlott, a haiku ideje a magyar költészetben. Azzal is számolni kell, hogy a Napút folyóirat ez évi harmadik száma Cseresznyevirágzás címen magyar haiku-válogatást adott ki Szepes Erika tanulmányával Nagy Zopán többszintű haikuvilágáról és Ivanovics Beatrixnak haiku. című esszéjével. Ötvennél is több nagyobbára ismeretlen kortárs magyar költő sok haikuja olvasható a folyóiratban.
Pap József sajnálatosan nincs köztük. De mi az ő haikuit (is) kedveljük. A japáni versformának mifelénk ő a honosítója. Nyomban hozzáteszem, nem mellékes adat, néhány évtizeddel ezelőtt Újvidéken Aleksandar Nejgebauer hírneves angoltanár vezetésével haikuiskola működött, folyóiratot adtak ki, köteteket is. Ennek az iskolának volt gyorsan önállósuló egyik neves (idézőjelben) „tanítványa” Pap József, aki aztán élete végéig művelte ezt a látszólag egyszerű, ám rendkívül igényes költői beszédformát.
Azért mondom ilyen elmosódottan, hogy „költői beszédformát”, mert a haiku, eltérően az európai kötött versformáktól, egyszerre és egy időben forma is meg műfaj is. Japánból került Európába, és a múlt század eleje óta, főként Kosztolányi fordításai nyomán vált ismertté a magyar költészetben. A haikuban a sorok száma kötött, mindig három, úgyszintén a szótagszáma is állandó, mindig tizenhét, a sorok szótagszáma pedig öt, hét, öt, és ettől csak elvétve akadni eltérésre, főként inkább a kortárs (a modern) haiku-szerzők munkáiban. E szigorú formai kötöttségek mellett a haiku műfaj is, leginkább a korai, a hagyományos haiku teremtette meg a műfajt. Műfajiságát két szó határozza meg, az ún. évszakszó, amellyel „jeleznie kell a költőnek, milyen évszakban, esetleg mely hónapban láttatja a tájat” (Szepes Erika), mert a haiku rendszerint tájképet fest, valamilyen „természeti képpel kezdődik”.
A másik műfajmeghatározó szó a hasítószó, mert a haiku második sora és a harmadik sor között rendszerint valamilyen váltás, fordulat, esetleg meglepetést keltő csattanó áll, ami a haikut átemeli a természeti képből az érzelem, a tapasztalat, a gondolat, a világkép tereibe. Más szóval, a haiku műfajiságának is erős formai jegyei vannak, ezt jelzi mind az évszak-, mind a hasítószó, ám ezek a jegyek nyomban bevezetnek a haiku tartalmába és témavilágába, akár állandósult motívumai körébe, mert általuk szólaltatják meg az emberi létezés alap- meg végső kérdéseit. A haiku, akár formaként, akár műfajként értjük, mindig és szinte kivétel nélkül elidőzésre, töprengésre, gondolkodásra késztet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy számít az olvasó közreműködésére.
A haiku az olvasó közreműködésével válik teljessé, és erre a haikuköltő, akár homályos fogalmazással, akár meglepő csattanóval rá is játszik. A haiku megértésének nehézsége is ebből következik. A haikut nagyobbára csak körülírni lehet, értelmezni alig, végső jelentését meghatározni sehogy sem. A haiku jelképes, a japáni filozófiákba ágyazott, mitikus, nemegyszer misztikusnak látszó jelentését vagy átéli az olvasó vagy nem, megértésének harmadik útja nincs.
Az európai és ezzel együtt a magyar haiku csak közelíteni tud a japán haiku szimbolikus jelentése felé. Éppen ezért errefelé a haikut a saját költői hagyományvilághoz igazítják a költők, még akkor is, ha a formai jegyek szigorú betartása mellett célba veszik a haiku műfajiságát is. Legjobb példa erre Bertók László Háromkák (Magvető Kiadó, 2004) című, csupa haikut, azaz „háromkát” közlő verseskönyve. Bertók nemcsak a haiku nevét magyarította, látszólag találóan, hiszen nevével azt mondja, hogy a vers háromsoros, ám mégis tévesen, mégpedig a kicsinyítő képző miatt; a haiku felől nem a mérete dönt, látjuk majd ezt Zalán Tibor kötete kezdő- és záróversének olvasásakor.
Bertók másként is (szándékosan) vétett a haiku hagyományos szabályai ellen, főként azzal, hogy itt-ott rímhelyzetbe hozta a sorokat, holott az eredeti haiku sohasem rímel, máskor ismert vagy kevésbé ismert verslábakat, sőt ütemeket rejtett a verssorokba, amivel megint csak vétett a hangsúlyt nem ismerő japán haiku szabályai ellen. Más szóval, Bertók nemcsak a haiku nevét, hanem a haikut magát is magyarítani igyekezett, aminek sikeréről vagy sikertelenségéről itt most ne essék szó. Annyit azonban hozzá kell tenni, hogy Bertók – igazi haikuköltőként – olvasóját a kertbe hívja, jelezvén ezáltal a haikunak szoros függőségét a természettől, a tájtól, minthogy – említettem már – a haiku rendre természeti vagy tájképpel indul. E kötelemnek betartását viszont csak az indokolja, ha a képnek szimbolikus jelentése előhívható. Álljon itt most Bertóknak egy háromkája, főként azért, mert benne éppen a hagyományos haiku jegyei szólalnak meg, akár haiku-poétikának is tekinthető, Zalán olvasása előtt pedig mottónak: „Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste.” A lepkét idézi meg a vers, a lepkelétbe épített igenek és nemek ellentétét, részint tehát természeti kép, részint pedig jelképes jelentés uralja a vers három sorát, és innen kezdődően, elidőzve e soroknál, mintha értelmileg elérhető lenne már nem csupán a lepke-létbe, hanem az ember-létbe épített igenek és nemek feszültsége...
Zalán Tibor Váz című haikukat tartalmazó kötete mintha egészében a Bertóknál megfogalmazott haiku-poétikára épülne. Zalán is magyarította a japán haikut, nem is nagyon tehetett mást. Mégpedig költőelődök közvetlen vagy közvetett idézésével. Ilyen a Remegések című Adyt idéző remek haiku: „Jöttem a Gangesz / a Tisza-parton virág / nyílt Mit keresek”, messzebbről, de úgyszintén Adyt idézi fel a Lelkek című haiku: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt lelkek / álomszerűen”. Az első haiku az Ady-vers (A Tisza-parton) kulcsszavait idézi, miközben a haiku-szabályokat hiánytalanul betartja. A „virág” (Adynál „harangvirág”) lehet az évszakszó, virágzás idején festi a vers a Tisza-partot, a „Mit” pedig, minthogy pont nélkül nagybetű a harmadik sor közepén, a hasítószó. A japán haiku hátterében, állítja Szepes Erika, a japán mitológia szimbolikus világa sejlik fel, Zalán versének hátterében a magyar költői hagyományvilág, mégpedig erősen a szimbolizmusra építkezve. A második haikuban nem ismerhető fel az évszakszó, ám az „elkoszlott” képet idéz fel, a táj is elkoszolhat, nemcsak a lélek, a szakítószó viszont a második sor („rongyolt lelkek”) és a harmadik sor („álomszerűen”) erős kontrasztja, a kint és a bent, a látott és az álmodott ellentéte. Jól látható hát, hogy Zalán Tibor, miközben magyarítja a japán versformát, mégpedig a Bertókétól eltérő módon, betartja a japán forma szabályait, még ha valamennyire elmosódottan is.
De Zalán másfelé is tájékozódik, például Seneca bölcsességei felé: a Seneca-zárlatok I így hangzik: „Vágynak arra hogy / féljenek tőlük s félnek / hogy félik őket”, a másik Seneca vers pedig így: „Milyen szánalmas / aki – ha már élni se / – nem tud meghalni”. A Senecától kölcsönzött gondolatok aforizmaként ragyognak fel Zalán interpretációjában, mégpedig éppenséggel a japán vers kötöttségei folytán. Elmarad a versekből a tájkép, helyére az európai értelemben vett idő lép, vele együtt nagyon hatásosan történetszilánk, hiszen az első Seneca-parafrázis történetet mond, úgyszintén a második is, ám ezzel együtt az emberi természet, a létezés el38 lentmondásosságát is mondja.
Ebből is jól érthető Zalán szándéka: a japán költészetből kölcsönzött formát, mint vázat – innen a kötet címe – hazai színekkel, európai fanyar bölcsességekkel, árnyalatokkal, hazai és európai hagyományokkal tölteni fel. És ha már ez a szándék uralja verselését, akkor bekövetkezhet az eredeti japán hagyománytól egészében eltérő fordulat, nevezetesen az én bevezetése a haikuba. A japán haiku a japáni filozófiákat követve az én visszavonásának jegyében születik. Felszámolni, visszavonni az én-t feltétele a teljesség elérésének, ezzel együtt a természettel való feltétlen azonosulásnak. Az én kiiktatása a haikuból emeli ezt a szigorú versformát mind jelképes, mind misztikus szintjére. Ami azt is jelenti, hogy az én-t kitüntető hagyományos lírai témakörök, az én szerelme, az én fájdalma vagy szomorúsága, az én emlékezésének elégikussága mind ismeretlen témakör a japán haikuban, ám a haiku hazai honosítása éppen ezeknek a hagyományos lírai témáknak a bevezetésével történik meg.
Erről szól Zalán kötetének címadó haikuja: „A forma maradt / Szertartás üres váza / zajló tengeren”. A „zajló tenger” régi és közismert jelkép mind az európai, mind a magyar költészetben, valójában a romantikus költői beszéd egyik állandó motívuma, gondoljunk, ha másra nem, legalább Petőfi híres versére, s ebből a majdnem közhelyszerű, vagy éppen közhelyes képből bontja ki Zalán a haiku hagyományos poétikáját: az első két sor a formát és a szertartást kapcsolja össze, van is a haikunak köze a rítushoz, már csak a szertartásnak évszakokhoz való kötődése folytán is, vannak ugyanis tavaszi, téli, nyári, őszi szertartások, vallásiak és profánok egyaránt, és erre íródik rá, mintegy ellenpontként, de akár visszavonásként is értendő módon a „zajló tenger” képe. A változatlan forma és a zajló tenger között található, ha nem is szó szerint, a hasítószó. Ebből jön elő a meglepetés, majd erre épül a szimbolikus jelentés megközelítésének lehetősége, ami – miként az Ady-vers esetében – ismét a mitológia helyett a költői hagyomány nyomán létesül.
Nem véletlenül került tehát a kötet címoldalára a Váz szó, már csak azért is, mert három betűből áll, miként a haiku is három sorból. A magyar költészeti hagyományba ágyazottsága, az európai bölcsességet idéző verseivel, nem utolsósorban az én bevezetésével a haiku világába Zalán Tibor egyszerre tartja fenn, őrzi meg a tradicionális japán versformát és műfajt, ám ugyanakkor ellent is mond neki, mert nem mindig a jelképesség és misztikusság felé irányítja haikuinak jelentését, hanem az én, a személyes, nemegyszer a köznapi felé. A Pihe című haiku szép példája ennek: „Leheletnyi toll / akadt fenn létem ágán / S belészakadok”, vagy a két Háló című haiku – az egyik: „Hálni jár belém / az élet Ki kellene / adnom az útját”, a másik: „Halni jár belém / az élet El kellene / temetnem végre”. Itt már az én uralja a versbeszédet, mégpedig a rögzült szólás („hálni jár belé a lélek”) megbontásával, jelentésének egy súlyos ellentéttel való visszavonásával: a lélek helyett az élet, aminek ki kellene adni az útját, ami ismét a megrögzült szólás bevezetése a versbe; elutasítani, törölni úgy lehet, hogy kiadják valakinek az útját.
Ha a japán haiku hátterében mitologikus világkép áll, Zalán haikuinak hátterében költői hagyomány, mellette pedig a nyelvi – köznyelvi – tradíció szólásokra való utalásokkal, egész szólások közlésével, szólások megbontásával. Minthogy mozgásba hozza mind a költői, mind a (köz)nyelvi hagyományt, Zalán ezen az úton is magyarítja a japán formát és műfajt. Szólni kell még Zalán Tibor kötetének nyitó- és záróverséről. Az elsőnek Rajzok a halálról a címe, a záróvers pedig Friss rajzok a halálról címet viseli. A két vers haikuláncot alkot, az egyiknek is, a másiknak is minden sora egy-egy haiku. Idézem a Rajzok a halálról néhány sorát: Csak egy felütés / legyen kezdet előtti / befejezett hang kereszt elé A / mályvaszín brokát akár / a fény Leomlik arcéle látszik / csak mögötte Az erdő / matt-olaj árny-tömb magába Zárul / lopva nézi várja hogy / magába zárja A két haikuláncba sorra beépülnek a kötetben külön versként megszólaló haikuk: a fenti idézet második sora Brokát címen külön vers, de itt van a második Ady-parafrázis is: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt Lelkek / álomszerűen”, ami azt jelenti, hogy a haiku, bár szigorúan kötött forma, át is helyezhető, egyetlen mozdulattal áthelyezhető a japán költészet hagyományvilágából az európai és magyar költészet világába.
Minthogy verstani ismereteink és szokásaink szerint – szótagszámlálás! – mindkét vers tizenhét szótagos sorokból épül, Zalán Tibor közel hozta egymáshoz, sőt áthelyezte a hagyományos japáni verselési módot az európai meg magyar szótagszámlálási gyakorlatba és hagyományba. Virtuálisan persze, mert eközben megőrizte a japáni verselés minden meghatározóját. Már csak azért is, mert a japán költészet ismer haikukból épülő hosszabb versformákat is. A tizenhét soros versforma nem gyakori a magyar költészetben, túl hosszú a versritmus megőrzésére, a próza felé hajlítja a versbeszédet, ám a két haikulánc azt bizonyítja, hogy lehetséges a versnek e széles sorféléje. Ami azt jelenti, a két haikulánc poétikai kerete a kötetnek, irányt szab és hangsúlyokat emel ki, ugyanakkor azt is jelzi, hogy Zalán egészében elsajátította a haiku poétikáját, de ki is lépett e poétikai keretből, egy a japánitól különböző lírai beszédmód felé.


***

Juhász Attila

 „Vén albumban friss rajzok”

Zalán Tibor: Váz


„A magyar befogadói gyakorlatban nincs hagyománya a haiku-olvasásnak, nem alakultak ki az egyezményes értés feltételei. A magyar haiku így természetszerűen vaskosabb, mint keleti elődje, és kevésbé filozofikus annál. Azért meg lehet szeretni, mert bár ilyenebb vagy olyanabb, mégiscsak haiku” – olvashatjuk a 2002-ben megjelent Talált képek című, Apáti-Tóth Sándor fotóit és Zalán Tibor szövegeit tartalmazó album bevezetőjében a költő haikuírói ars poeticájának zárlatát. Zalán nem kapcsol ehhez műfaj-megszerettetési programot, terjesztői küldetésvállalást, az azonban megfigyelhető mind az ő életművében, mind pedig a kortárs irodalmi kínálatban, hogy a műfaj képviseleti aránya, értékteremtő jelenléte egyre számottevőbb.
Bár Zalánnak kétségtelenül igaza van az olvasóközönség érdemi beavatottságára nézvést, akár irodalmi divatjelenségként is beszélhetnénk a haiku mind nagyobb népszerűségéről. Alkotótábori tematikák, a világhálón speciális honlapok (külföldön szakfolyóiratok) tanúsítják mindezt, s miután jó ideje már a hazai könyvkiadás is megadta a műfaj reprezentatív önállóságát (pl. Fodor Ákos vagy Bertók László kötetei által), a Napkút Kiadó elérkezettnek látta az időt, hogy Japán cédrus címmel önálló könyvsorozatban is helyet adjon a haiku évszázados és kortárs klasszikusainak.
E sorozat első darabjaként jelent meg a Zalán Tibor műveiből összeállított válogatás, a Váz. Költőnk életművében az 1993-as Kívül című kötet szemlélteti legkorábban a lírai beszédmódnak azt a fajta érdemi megváltozását, amelynek egyik fő jellemzője a kevésszavúság poétikai formáinak mind jelentősebb térnyerése, a rövidversek között pedig a haikuk számarányának tendenciózus növekedése.
E poétikai szemléletváltás belső indíttatásból fakad, melynek tétje a szikárabb, gesztusmentesebb, a személyességtől-indulatiságtól eltávolított, mégis a befelé tájékozódó, mélységfeltáró lírai közlésmód lehetőségeinek kikísérletezése. E folyamat eredményeképpen a 2000-es évtized köteteiben Zalánnál a haiku már önálló ciklust, ciklusokat is kapott, s míg a Lassú halált játszik darabjainak még „csupán” ötöde, addig A szürrealista balkonban már közel a műveknek a fele (tankákkal együtt még nagyobb hányada), a Szállás rossz ágyon-ban pedig a szövegek kétharmada is a klasszikus japán műfajhoz-formához kötődik.
Összességében tehát egy több százas kínálatból lett válogatva az a mostani összeállítás, melyben egy-egy haikukból, illetve tankákból megépített masszív szövegtömb keretez három, címtelen ciklusokra tagolt verssorozatot. Habár a corpus kialakítása és a szerkezet megformálása a szerző lányának, Zalán Sárának a munkája, s így ez tulajdonképpen (részben legalább is) az ő ízlését-ítéletét tükrözi, költőnk haikuírói arculata – illetve a szerkesztő szubjektíven is elfogulatlan képe a szerzőről – e művek alapján is következetesen olyannak mutatkozik, mint amilyennek az elvek, célok szerint a 2002-es hitvallásában már körvonalazta a karakterjegyeket.
Zalán ugyan kevésbé filozofikus hangoltságúnak látja-láttatja a magyar haikuköltészetet, saját műveire mégis alapvetően a bölcseleti-szemléleti dominancia jellemző, s ha más téren kevésbé is, ebben hűséges a műfaj hagyományaihoz: „Haiku (…) létezési helye a filozófia és a nyelvzene, valamint a lélek (…) Maga a sűrítés és elvonatkoztatás – az alkotó számára a koncentrált létezés aktusa. Tizenhét szótagba életérzéseket, érzelmeket, drámákat és filozófiai állításokat kell és lehet belefoglalni.” A magyar haiku emlegetett vaskossága Zalánnál olyan értelemben van jelen, hogy szövegeire gyakrabban jellemző a fogalmiság, s neki nem törekvése az „egyezményes értés” segítése sem – mondjuk például a klasszikus japáni jelképrendszer honosítása által.
Ugyanakkor viszont jó eligazodást tesz lehetővé – legalább is a rendszeres Zalán-olvasók számára – az életmű-koherenciát most is szervesen továbbvivő saját szimbólumkincs alkalmazása, illetve – a helyenként kétségtelenül megmutatkozó enigmatikusság és koanszerű paradoxitás mellett – a címekben is nagy arányban előforduló fogalmiságot jól ellensúlyozó, a képzettársításokban, nem ritkán hasonlító-példázó szövegkonstrukciókban megvalósuló szemléltető, szemléletesítő ábrázolásmód. Ha az utóbbi évtized távlatából tanulmányozzuk a zaláni rövidvers- és haikuírás poétikai motiváltságát, alapnak a Lassú halált játszik két lírai hivatkozását tekinthetjük: „a meg / maradt szavak / fölfelé hullanak és elérik / a nemlét peremét / A kimondhatóság / alkuja is elkövetkezik” (Forma); „Ember súlya / alatta roppan az ág / És csönd Csönd / Csönd és csönd / Csönd a csönd után a / csönd / Elhallgatás” (Beckett). A kevésszavúság költészete a csönd felé, a csönd kevésszavú megszólaltatása felé halad. Töredéknyi, szilánknyi közleményre hárul a mondhatatlan megjelenítése, sejtetése. Az említett kötet bemutatásakor készült beszélgetésben poétikus reflexiókat is kapunk ehhez a költőtől: „A Lassú halált játszik (…) belső kiszáradásom hosszú folyamatának látlelete. Olyan, mint a tenger kiszáradása: a sós víz íze mellett a tenger fénytörései is jelen vannak. A folyamat végén csak kristályok maradnak, amelyekben viszont a tenger zúgásától kezdve az árapályig minden benne van” (Magyar Nemzet, 2000. április 20., 15.).
A Talált képek bevezetőjében Zalán tárművészeti párhuzammal szemlélteti módszertani alapvetését: „Ez az alkotói módszer nagyon emlékeztet a fotográfuséra. A vakuvillanásba belefoglaltatik a megcélzott láthatóságból minden, ami egy villanásnyi ideig lényeges lehet. És a képben benne foglaltatik minden, ami azon nem látszik, de a villanás mögött megjeleníthető.” (Hivatkozhatnánk szerves tárművészeti kapcsolatokra, egyéb rokonságra a néhány vonásból megalkotott japán tusrajzok kompozíciós technikájára utalva is.) A fotográfus maga keresi-találja meg a villanáshoz megfelelő pillanatot, a költő azonban – újabb irodalmi rokonság – mintha inkább a weöresi mediátor szerepében-funkciójában mutatkoznék, műve impressziózusabb (intuitívebb?) pillanat eredménye, nem tervezetten kísérleti anyag („nem döntötte el / mit Vállal abból ami / Vállalhatatlan”; „lepergő levél / A kézfejemen ki írt / S mit üzen velem”).
A hallgatás általi, a csönd általi versbeszéd paradox ars poeticáját a Váz több opusa, szövegrészlete is megfogalmazza: „Csak egy felütés / legyen Kezdet előtti / befejezett hang”; „csak Néhány mondat / és életek és Idők / szivárognak föl”; „a kotta Üres / vonalai között A / szél hangjegyei”; „a szaturnuszról / akart még beszélni így / hallgatott róla”; „szólamot ír melyhez a/ csönd az egyetlen hangszer”. Itt nem a Tandori-féle csöndpoézis-dilemma felderítői késztetése jelentkezik (vö.: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – Koan III.), inkább a Pilinszkytől ismert, de zaláni bölcseleti alapokon önállósított nyelv- és képredukáló alkotástechnika jelentkezését tapasztalhatjuk. (Költőnk már évtizedekkel ezelőtt nyilatkozott arról, hogy a középiskolai Ady-hatás mellett első alkotói eszmélését igazából a Szálkák kötete és annak hatása inspirálta.) Az itt már szinte végletekig redukált közlésmód nemcsak formaspecifikus és ars poeticus motiváltságú, hanem világszemléleti alapokon is nyugszik. Egyrészt a Zalánra pályakezdése óta jellemző hiányérzetekből „sókristályosodott” keserű ürességképzeten alapul, másrészt a létidegenség-létezésválság bölcseletével, a lét inkoherenciájával, szétesettségével, áttekinthetetlenségével összefüggésben a nyelvi megjeleníthetőség iránti bizalomvesztéssel van összefüggésben. Így írja át a „Szelíden, irgalmatlanul” (ld. Földfogyatkozás, 1980) irányultságát a „Légy néma / és irgalmatlan” (Néma) aktuális programja.
A Zalán-recepció általánosan számvetésköteteknek tekinti az elmúlt évek haikutermésének többségét prezentáló A szürrealista balkont és a Szállás rossz ágyon-t, így az életműben szintén a kezdetektől jelen lévő halálközelség-képzet hangulat- és gondolatvilága talán e téren is beérést, megérlelődést jelez, azaz: mintha a halálra készülő lírai éntől a lét és nemlét határát (vö.: „a homály mögött / Épp lemegy A nap – hajnal / Van alkonyodik”; „Két életéből / Az egyikben halott A / másikban vérzik”; „”ahogy megérik / ősszel A világ – úgy Telsz / és fogyatkozol”) az értelem és az érzelmek, hangulatok síkjain tanulmányozó lét- és önvizsgálat megnyilatkozásait (csupa állító-kijelentő közlés) kapnánk e művekben.
Habár szép számmal találunk köztük más tematikájú (pl. párkapcsolati viszonyokat feltáró) darabokat is, ez a fajta dominancia szinkronban van a műfaj eredeti rendeltetésével, hiszen a haiku anno – akárcsak az európai kultúrában megjelent epigrammaköltészet anno – az életet lezáró gondolati összegzés, bölcs üzenet tömör megfogalmazása.

----------------------------------------------------------------------------------------------

 

Téli képek kék cserépen

Okom van arra is hogy felejtsek
Miért nem adnak engem lelencnek
Szeretetemet gyolcsba takarnám
ingyen konyhán rongyosoknak adnám

Homályos alkony Elül a hó
Minden csak látszat megígért való
Tévelygek emlékek árkai között
Vissza se néz rám Csak ide lökött

Ömlik a hó fuldokló éjszakában
magam vagyok s így vagyunk épp hárman
Szenvedünk mind s nem örülünk egymásnak
Könnyelmű árnyak késsel hadonásznak

Látod hogy hatalmas pelyhekben látod
mikor tántorogsz el a sárga házhoz
Csak bámulod delejben minden éjjel
Nem áll össze semmi S nem széled széjjel

Mint régi moziban elszakadt a film
Már nem érdekli mi jöhetett volna
Háttal a vászonnak fáradtan rágyújt
a jövőt már látta Most pereg a múlt

A jövőt már látja Most pereg a múlt
Háttal a vászonnak fáradtan rágyújt
Már nem érdekli mi jöhetett volna
mint régi moziban elszakadt a film

Nem áll már össze Nem széled széjjel
Csak bámulod delejben Minden éjjel
eltántorogsz oda A sárga házhoz
s látod hogy hatalmas Pelyhekben látod

Könnyelmű árnyak késsel hadonásznak
Szenvedünk mind Nem örülünk egymásnak
magam vagyok Így vagyunk épp hárman
Ömlik a hó fuldokló éjszakánkban

Vissza se nézz rám Csak ide lökött
Tévelygek emlékek árkai között
Minden csak látszat Megígért való
homályos alkony Elül a hó

Ingyen konyhán rongyosoknak adnám
szeretetemet Gyolcsba takarnám
Miért Nem adtak engem lelencnek
Okom van arra is hogy felejtsek

- - - - - - - - - -

VÁLOGATOTT VERSEK

A római kert

Tavasz
Elroppant szájában a jég
megborzong a semmi bokra
tőled indul el majd feléd

Nyár
Minden széthull darabokra
fel sem sóhajt s máris elég
rózsatűz-máglyán lobogva

Ősz
Mézzel telnek meg a terhes lassú kasok
ködök emelik meg a fájdalmakat
múlt pereg az ágakról emlékkel telten
és füst oldja fel a kósza árnyakat

Tél
Hol eddig szarvasok jártak most farkasok
hol csermely folyt most iszapos áradat
Perc sem fordult meg és már tél lett a kertben
az idő vászna hirtelen átszakadt

                                                             Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.

***

Egy régi sztereo-vers linkje - ÉNEK POHÁRÉRT - talán jó még valamire, tudomásom szerint az első ilyen próbálkozása volt a magyar rádiónak...


http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=IOSHfkwjLMA

***

KÉSEI ZSENGÉK

[Borzolva elveszetten élek…]
Borzolva elveszetten élek
Néptelen utcákon bolyongok
céltalan Végül egy kocsma kiköt
Zsebemben kést s angyalszárnyat hordok

[Ezt borítottam erre az borult…]
Ezt borította erre az borul
ez már csak így van zalántiborul
Vörösben áll az ég Hullong a pernye
ŰNincs már tegnap Nincs ma És nincs lehetne

[Közeleg az idő hogy minden ház…]
Közeleg az idő hogy minden ház
sárga lesz én csak nevetek nevetek
bár nem tudok majd róla S hiába
kiáltod a sárga éjben nevemet

[Egy kis irónia talán rám férne…]
Egy kis irónia talán rám férne
ha nem is éppúgy mint a kabarékban
magas falamon ne lásson át senki
Ne lássa azt hogy nevetek vagy sírtam

[Éjjeli pillangóra talált most…]
Éjjeli pillangóra talált most
tűnődve nézi forgatja tartja
Hogy hasonlítunk mi egymásra És
csodálkozik És elborul arca

[Bolyong vad és hajtja a vére…]
Bolyong vad és hajtja a vére
valahonnan kéz nyúl ki érte
Mohón mar a fekete falatba
Így tud felejteni És akarja

[Csak délben ébred föl bágyadtan piszmog…]
Csak délben ébred föl bágyadtan piszmog
fejében csörömpöl még az éjszaka
Idegen nyelvek és idegen nyelvek
emléke szájában Még nem ért haza

[Nem fogsz megölni te sem és már te sem…]
Nem fogsz megölni te sem és még te sem
nem ölsz meg mert már régesrég megöltél
Nem dúlhatod föl ami föl van dúlva
ahol és nincs más csak hó és csönd és tél

[Szégyellni kell ezeket a verseket...]
Szégyellni kell ezeket a verseket
azt is szégyellni hogy még mindig élek
Azt is ha szerettem mindig csak rosszul
S azt is hogy énbennem nincs már több élet

[Forró köveken üldögél magányos…]
Forró köveken üldögél magányos
Szenvedésmítosz Romantikus pózok
S talán mégse ha olykor-olykor arra
ébred fel hogy sós könnyeiben ázik

[Nem vagyok neked se…]
Nem vagyok neked se másra jó csak bajnak
pereg a könnyed és nem vigasztalhatlak
állok és a sötét vizeket bámulom
átzuhanva jövőn és át a múltamon

*

*

*

A harmadik próba

Szokatlan könnyedségben ült. Mióta. A lány alulról nézett föl rá így kicsit bandzsítania kellett. Ez is jól állt neki. Bólintott. Mit jelent türelmesnek lenni egy lányhoz. Akkor is ha hazudtam neked. Akkor is mert mindegy. Nincs igazság és nincs hazugság se. Amit kimondasz az van csak. Elzsibbadt a karja. Ugye nem fogsz gyűlölni. Nem ismerem a gyűlöletet. Csak a szenvedélyt ismerem. Ami majdnem ugyanaz. Fogd végre fel hogy nem ismerem a gyűlöletet. Nem vagyok elég erős hozzá. Megint hallgattak más-más időben zenéket mást-mást hallgatva belül. Te elhiszed hogy hallom ahogy nő a körmöm. Elhiszem. Mennyi időre mész el. Lehet hogy fél évre lehet hogy többre lehet hogy örökre. Nincs ilyen szó hogy örökre. Minden véges az idő is a világ is a mi szerelmünk is. Miért mondod ezt. Az örökre csak rád vonatkozott. Nem fogsz látni többé. A férfi felvonta a vállát. Tölts pálinkát a számba. A lány engedelmesen töltött. A férfi megvonta a vállát. Már most sem látlak. Kár. A szeme teliszaladt könnyel. Nézd milyen szép és feszes és nyugtalan a mellem. És lapos a hasam. És hosszú a combom. Nem nézte a mellét a hasát a combját elnézett fölötte. Odakint lassú darvak ereszkedtek le a nyugodt kertre valamennyiük szárnyán ezüst ragyogott. Meg fogok halni. Mindenki meg fog halni. De én előbb. Félsz. Ahogy így közeledni érzem igen. Azt hiszem. Régen meg voltam arról győződve ha meghalsz én utánad halok. Hogy utánad halok én is. Ezek ócska törzsi szokások. Nincs semmi értelmük és nincs is jelentésük csak kimondja őket az ember. Egyszerűen marhaság. Nem hiszel nekem. Tényleg megtennéd. Ma már nem biztos. Régen bizonyára megtettem volna. Régen megtettem volna bizonyára. Régen szerettél. Nem. Most szeretlek. Akkor régen mi volt. A szerelem volt. És a szenvedély. És most mi van. Szenvedély és szerelem. Bizonytalan remegő ujjakkal a hajához ért. Tölts a számba pálinkát. A lány engedelmesen töltött és sírt közben. Nem hittem hogy még egyszer találkozunk. Nem találkoztunk. De itt vagyok. Nem vagy itt. A kertre és az ezüst darvakra nehéz köd ereszkedett. Akarom hogy most szeretkezzünk. Csak azért ne szeretkezzünk mert örökre. Már fájt a karja de nem mozdította. Csak azért. A húsodban akarom szétszórni magam. Ugye türelmes leszel hozzám. Az leszek. Majd etesd rendesen a darvakat. Ne felejtsd el hogy én megyek el. Én előbb elmegyek. Nem bírnám elviselni. A lány elhúzódott fázósan takarta el karjával a melleit. De én nemsokára kilépek ebből a szobából. Én meg ebből a kibaszott életből. Megcsókolta a térdét. Ne szenvelegj. Azt se tudod hogy kell kilépni ebből a kibaszott életből. Tévedsz pontosan tudom. Szétrobbantom az aortámat. Mindössze két liter pálinka, ötvennégy fokos. A harmadik próba. Ennyit már nem bír el. Kimerült. Elfordult hátán méz csorgott végig. Nem akarom hallani. Fogd be a füledet. Te fogd be a szádat. Baszd meg. Valamivel babrált de a férfi nem látta a kezét. Úgysem tudsz meglenni szenvedély nélkül. Meg van fertőzve a húsod. Vannak más szenvedélyek is. Földobta magát az ágyon úgy fordult meg bele a másik arcába. Gyűlölködve nézte. Nincsenek. A szenvedély egynemű. A szenvedély nem te vagy. Tévedsz. A szenvedély neked én vagyok. Én vagyok és csak neked. A szenvedély. Így választódott ki. Nem lehet hogy csak te. Ez kibaszás velem. Csak én majd megérted. A lány elnevette magát. Rohadj meg tudod. Nevettek egy pillanatra egymásba gabalyodtak. Aztán megint elhúzódott. El kell mennem hogy megszabaduljak tőled. Menj. Szabadulj meg. A karjában élesedett a fájás figyelt rá és hagyta. Úgysem tudsz megszabadulni. Ha elfelejtelek megszabadulok. Úgysem tudsz elfelejteni. Mindenkit el lehet felejteni. Engem nem. Nagyképű hülye. A férfi lehunyta a szemét a lánynak végtelennek tűnt a csönd. Megérintette a másik nemi szervét. Isten ujja suttogta. Anyád. Tölts pálinkát a számba. Megöl a pálinka. Te ölsz meg hát nem érted. Én jó akarok lenni megérted. Jó vagy. Nem vagyok jó nem tudok jól szeretni. Te vagy a legjobb szerető akit ha valaha. Téged sem szerettelek jól csak bántok a szeretetemmel. A fájdalom elviselhetetlenné erősödött a karjában már-már az orgazmushoz közelített az érzet. Te jól szeretsz és csak bízz magadban. Nem úgy. Gyöngéden a tenyerébe fészkelte a maga törékeny kis kezét. Nem úgy. Jó feleség és jó anya akarok lenni. Az leszel. A lány csak sokára válaszolt előbb felállt és az ablakhoz ment és a darvakat nézte. Egy jó anya nem szerethet szenvedélyesen. Legfeljebb nem fogsz szenvedélyesen szeretni. Nem tudok úgy a nélkül. Akkor majd nem fogsz. Riadtan nézték egymást a lány foga összekoccant vacogott. Én nem fogom megcsalni soha. Tudom. Csak ma. Csak most. Tudom csak ma és csak most. Tudom. Éveket vártam arra hogy megint lássalak. Fájdalommal elfintorodott. Tudom. Én ugyanannyit. Vártam. És szégyellem magam. Én meg boldog vagyok. A riadtság félelemmé nehezült. Akkor miért nem vagy most boldog? Hát nem érted hogy te mindig leszel és örökre. A férfi keze megroppant a vállára esett védtelenül és kimerülten hevert az ágyon. Arcát beletemette a párnába. Nem akarom látni ahogy elmész. Elmenjek. Menj. És most menj el mert utána már nem tudsz elmenni. Levágatom a hajamat. A tiéd. Nem a hajam is a tiéd. Akkor nem vágatod le. Épp azért fogom levágatni. Mert a tiéd. Nem fogsz tetszeni nekem. Semmi baj, azt te már nem fogod látni. Feküdt hallotta ahogy a lány egyenként fölemeli a földről a ruháit és magára húzza. Aztán elcsendesedett. Ezek szerint felöltözött. Meg akarlak csókolni. Nem. Fölösleges. De akkor kint sírni fogok. Mindegy csak ne itt és menj már. Nehéz elmenni tudod. Mindegy hogy mit tudok. Érezte hogy beleborzol a hajába és hogy nedves a keze a simogatásban. Nem mozdult. Elmegyek. Hallgatott. Most. Hallgatott. Hallod. Hallgatott. Az ajtó becsapódott. Hallgatott. Feküdt arca a párnában. Hátha csak úgy csinált mintha elmenne közben meg itt áll bent és majd nevetni fog amikor ijedten felülök az ágyban. Várt. Nem hallotta a másik szívdobbanásait. Ez megnyugtatta és fölkavarta. Egyszer ennek is vége kell legyen. Akkor is ha. Kiszállás végre. Várt. Felkelt. Odament a szekrényhez. Háttal mindennek kiemelt valamit onnan. A lány szélütötten állt az ajtóban mutatóujját a fogai közé harapva. Végignézte hogy öli meg magát a másik. A férfi. Az embere. És nem avatkozott közbe. Karját a melléhez szorítva várakozott. Várt. Úgy dőlt el mint a zsák szájából bugyogni kezdett a vér. Vonaglott elnyugodott aztán megint vonaglani kezdett. De már csak a szervezet küzdött az életért az ember föladta. Halkan mintha a másik még meghallhatná lenyomta a kilincset és kilépett az udvarra. Szokatlan könnyedségben lépkedett a felejtést felkínáló egyetlen irányba.

x

x

x

Telegdi Kata ismeretlen poétai levele Balassi Bálinthoz

A 17. sz. utolsó harmadában Kisvárda vára a fejedelmi és főúri udvarok mellett a magyar kulturális élet egyik központi színpada volt. Megfordult deszkáin Északkelet-Magyarország és Erdély értelmiségi rétegének számos vezető szereplője: a Báthoryak, Telegdiek, Várdaiak, Szokolyak, Melithek, Dobók, Alaghyak, Nyáryak. Egri katonák, sárospataki papok és tanárok, debreceni orvosok, secretáriusok és gazdatisztek, de járt itt a több vallást is kipróbált Szokoly Miklóssal Ficinót olvasó exjezsovitából keserűen ateistává lett filozófus, Christian Francken, a lengyel királyi történész, Brutus Mihály, vagy „Pallás magyar ivadékainak” legtöbbje, köztük Rimay János. Színház-jellegű építményében, „Szokoly uram táncolóházában” nemcsak a táncot ropták, hanem, miként más főrangú udvarokban zenés dramatikus játékokat is előadhattak. Egy ideig nem kisebb személyiség lakott itt, mint a Várday Mihály özvegyét, Dobó Krisztinát feleségül vevő Balassi Bálint.
De mégsem róluk lett híres a sokat szenvedett, mocsarakkal, szittyókkal, semlyékkel körülölelt váracska, ahol még zöldségeskertet is csak a váron kívüli, magasabban fekvő zsombékokon lehetett kialakítani, hanem az „első magyar költőnő”-ről Telegdi Katáról. Akit, egyetlen levelét látván, a hálás utókor fél évszázad alatt Balassi mellé emelt a magyar nyelvű szövegvers létrehozásában. A kiemelkedő intellektusú, nagyműveltségű úrhölgy, bizonyára a szomszéd Balassi Maga kezével írt könyve ritmizáló ihletése alapján maga is megpróbálkozott a versszerzéssel. Jóllehet műve még nem került elő, ennyiben rokonítható a társaságban jó hírnévnek örvendő Dobó Jákóbbal is, igen előkelő pályát futott be a magyar irodalomtörténet-írásban. Maradt ugyan fenn a neve alatt még 4-5 missszilis levél, de azok nem az ő kezevonását őrzik, még az aláírásukban sem! Mi, ide alább nevünket szégyenkezve leíró iker-Leiter Jakab-utánzatok, őszintén bevalljuk, dicstelen módon, gonosz indulatok és lila szeszek gőzében, heves nőgyűlölő (mondjuk ki: antifeminista) elszántsággal, az asszonyállatok és egyéb fehérnépek képességeit és tehetségét, minden magasabb szellemi feladatra való alkalmatosságát megkérdőjeleztük. Eo ipso botorul tettük!
Így volt ez eddig, de mostantól már másképp van: az első magyar költőnőnek verse van! S nem is akármilyen tehetségről tanúságot tevő poetissa lép elő a mű nélküli múlt homályából! Tudós kollégájával és mozgékony szomszédurával versenyre kelve, a Balassi-strófa páncélja mögé bújva, de kortársnőihez hasonlóan rejtve-feltárva, bátran vallja meg az első magyar férfiköltő iránti lelki, de legfőként testi vonzalmait, vágyakozását! Miközben kegyetlen iróniával szól a tudós-humanista férj – ne titkoljuk, a versíró Pallas-ivadék Szokoly Miklósról van szó ̶ omni- és egyúttal impotens vitézkedéséről, szomszédasszonyokhoz fordulásáról. Magas fokú érzékenységét nagy tehetséggel jeleníti meg a testi vágyak fájdalmas képeiben, miközben azt a fojtó erotikával túlfűtött szellemi légkört is megeleveníteni képes, amely őt a várban körülveszi, amelyben élni és szenvedni kényszerül. Őszintén megvallja a távozó költő-vitéz utáni vágyakozásának testi kínjait, szeretné őt újból magához édesgetni.
Ebből a vers datálására és szereztetési körülményeire is következtethetünk, hogy a búcsúvers 1589 táján, Balassi lengyelországi kibújdosása előtt készült. Erre utal a kollegina azon értesülése is, hogy a költő el akarta égetni a verseit ̶, abban a reményben, hogy még az Óceánum partjáról – bárhol legyen is az – is visszatér kedveséhez.
A legizgalmasabb kérdés már csupán az, hogy miként került elő ez a költőnői létet, elsőséget bizonyító, igen magas színvonalú, kiváló poétikai szervezettségű versezet. A költőnőknek és a költeményeknek is megvan a saját sorsuk. A szöveg éppen a szóban forgott Kisvárdában bukkant föl nemléthéből. Színházi napok voltak ott 2011 nyarán, mikor is Z T[ibor] nevű költő és dramaturg barátunk egy jeles panzióban kapott szállást. Amint ott feküdt ő nagy józanságában, éjfélkor arra riadt, hogy egy szimpatikus nő, a fejét kezében tartva – a sajátját – ébresztgeti, s arra kéri őt, vegye elő ágya alá rejtett laptopját, és legott jegyezze föl, amit neki diktál. Értesülvén ugyanis nagyhírű és jeles tudású költőnk várban-tartózkodásáról, elhatározta, hogy vele fogja megosztani azt a terhes tudását, amely miatt nem lelheti nyugtát az egyébként igen élvezhető túlvilágon. S addig nem is lelheti, míg ezt a nehéz tudást nem adta át az utókornak. Hallván jelesül az első magyar költőnő kiléte és művészi produkciója körüli vitát a lenti világból, úgy érezte eljött az idő, hogy teljesítse végre barátnője, az ugyancsak Kisvárdában lakott Telegdi Kata testámentumát: ossza meg súlyos tudását, fej nélküli szájhagyomány formájában az utókor egy arra érdemes képviselőjével. S ekként örökítette ránk a házasságtörésben többszörös visszaesőként kétszer is halálra ítélt, de óriási szerencséjére csak egyszer kivégzett kisvárdai lakos Krucsay Jánosné Tolvay Borbála az első magyar költőnő ez idáig egyetlen hiteles versét.
A szöveg eredetije csatolmányként megtalálható a sajtó alá rendezők laptopján. Akik eddigi szertelenségükér’ bocsánatot várnak.

Kukk Lőrinc! Jankovics József és K(enyeres) P(ajtása)

Telegdi Kata ismeretlen levele Balassi Bálinthoz

Jó Bálint uraság,
léptemhez puhaság
én szegín életemben,
hiánya felötlik,
így bennem őrlődik
s nem nyugszik végtelenben,
miként az csillagok,
hajnal ha felragyog,
visszatűnnek aetherben.

Menése homályba
borította árva
elveszejtett lelkemet,
vigalmak idején
az merengés tején
találhatna engemet,
hogyha váratlanul
megtérne, s titkomul
ágyamban kérne helyet.

Mert itten szabadul
mindenki, s bolondul
szerelemben kevereg,
csak én harapdálom,
könnyeim közt falom
az kiszáradt kenyeret,
ami egy asszonnak,
kit rég nem apolnak,
undok egy sós kereset.

Egyik itt cicázik,
másik ott monyózik,
sóhajukkal telt a lég,
emitt csak úgy állva,
amott vetett ágyba’
töltődik az sok fehér
személy mind férfival,
szürcsöl, vonódik, fal,
megforgatja fenekét.

Éjszaka nem alszom,
virnyogását hallom
az boldogabb szobáknak,
merthogy az én férjem
nappal, csakúgy éjben,
másoknál elszobázgat,
műveli nagy kedvvel,
mit kelmed is kedvel,
fajtáit szopatásnak.

Az zöld erdőt járva,
oldalra pillantva
a hágásukat látom,
két oldalt lecsordul
nyálam, ahogy fordul
az barátném a fához
támasztva, mint a báb,
szabónál mintabáb,
altestem belerendül.

Az széles mezőkben
jártomban-keltemben
feszt csak búbolásokat
látom, és szenvedek
vinnyogva epedek,
combom közt áradt folyam,
mely hogyha megindul
nem vagyok azon túl
az, ki bírja sorsomat.

Én sem vagyok kőből,
telítődve hévvel
biz sokat hergelődöm,
sötétség, ha beáll
önkezem kalapál
pinámon, alig győzöm
a számat betömni,
erre való holmi,
mi fedte addig szőröm.

Így aztán siessen
vissza, egész testem
égeti a nagy várás,
mert drága férjecském,
néhai bősz kecském,
el se húzza majd száját
ha engem megnyergel,
ellátja sok nedvvel
a szám és mellem táját.

Íródott ez a vers
amikor a sors vert
oktalan szüzességgel,
akárha férfikéz
alól az sok merész
szó megjelen és ég el,
ölecském kínjait
pirulva írom itt
vágyam papíron vízjel.

A HÉT VERSE A LITERÁN 2011. NOVEMBER 7-13.

Zalán Tibor
Alkalmi Versezet Hajdan Élt Költőhöz

micsoda hajnal! és milyen reggel? kik
jönnek ellenem hangoskodó szürke
sereggel? már le merem írni én
egész
népemet fogom s ha jönnie kell jöhet utána bármilyen
pofon; akár megölhet - kinek tiszte ez -
néhány szellemi verőlegény
: harminckét éves lettem én
- több mint akarnák. már nem fordulok
senkihez szeretetért. a költészet a fények terve
s aki hazátlan az mégse én. hogy ne kérdezze
többé senki megmondom mit akarok: lenni!
és szabadon. bevégezni ezt a tervet. megírni
minden hallgató szerelmet s nem feküdni
rongyszőnyegként erősebbek lába elé. legalább nem
hallgatni ha ez a nyugalom ára... halott
Úr ne nézzen így! itt nagy terv ám ez
mosolyra se ránduljon a szája (mert megharagszom
és nem kell hogy éppen magára.) bár bevégezhetetlen
előre tudom. ahogy szerelmes gyűrű halott ujjon
egyszerre értelmetlen lesz élet nélkül a lét -
én lassan így vagyok. mint éhes száj a maga
kenyerét mohón falom amit a sors elém rakott
! mit bánom én hogy kenetlen száraz
én harminckét éves vagyok. már keserű s még
nem halott. ennyi elég a vádirathoz is de
nagyon kevés hogy szeretni tudj. és ahhoz
hogy szeretni tudjatok. vállalom - így van -
ha szakadék peremén állok az én bajom
nem kell tanács. sem óvó intelem. csak az
játsszék velem akinek helyén van a szíve gondja esze
aki nem szégyelli kicsorduló könnyét és szeliden
játszik vele amikor egyedül bámul az éjszakába. nos
Úr maga szeretett sírni mert valamit tudott
és megállta. nekem ilyen a korom. telik italra finom
dohányra s fogcsikorgatva akarom ne síneken
jöjjön el hozzám a béke. hiszen akiknek jó a
költő nemléte azok a világot ölik el. nekik fontos
hír rang siker és fontos hogy eladható legyen
az áru. az olyan mint Maga sőt a kisebb fontosságú
is. mert nagy a piacon a lélek keletje; elkel
az is aki még el sincs temetve: hát belőlem
ne zabáljanak ingyen emberkufárok. derűsen állok
mert nagy ez a reggel s a rongy sereg eljöhet
gúzsba kötni. nem védekezem. egyenként fogok
a pofájukba köpni

Zűrös, lázas, boldog ifjúkorom... A nyolcvanas évek... A jó Zalán... A mozdulat, ahogy a fejébe nyomja fekete kalapját, és nekiindul az éjszakának, mindennemű kompromisszum nélkül, frontálisan. Azok a nagy menetek, vonulások, nemzedéki nekibuzdulások, lányok, kiáltványok, egyebek! A szervezetben tüzes gerjedelmek, a fejekben nagy ködök. Egy korszak, amiről azt hittük, sosem fog véget érni – hogy az ifjúkor és a rendszer: örök. Meg hogy a költészet hegyeket tud megmozgatni, hatására (egy a költőnknél is népszerűbb kortársat idézve) a kőfalak majd jól leomlanak. Omlani omlott is egy fal hamarosan, ám a legkevésbé sem holmi versektől, és ami lett, született, következett belőle, az sem emlékeztetett a vágyainkra, mohó reményeinkre valami nagyon.

Szimbolikus évszám, 1989, Borús reggeli üzenetek, szerkesztette Mátis Lívia, Szépirodalmi Kiadó. A szerző a 17.000 (!) példányban megjelenő Kortárs versszerkesztője. Már mögötte az és néhány akvarell (1986) és a Hagyj még, idő! (1988)

Zalán versében a költő még Valaki. Ennek aztán nagyon gyorsan vége lesz. Nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor még így beszélhetett. A hajdan élt kollégát megszólító öntudatnak mai szemmel nézve valami időszámítás előtti naiv bája van. Akkor viszont teljes mértékben autentikus: Zalán a legnépszerűbb kortárs költők egyike, nemzedéki vezéralak, a sürgős vérfrissítésre szoruló „népnemzeti” hagyomány megújítóinak egyik legkomolyabb reménysége, aki könyvről könyvre tradicionális, érinthetetlennek hitt lírai toposzokat szerel szét, értelmez át és rak össze újra az avantgárd felől. Az emelt stíl, a modor mögött itt is elemi indulat munkál; morális hitel, s az a fajta önveszélyes, olcsó cinizmusnak, gúnynak kitett alanyiság, amit a kilencvenes évek költészete majd minden lehetséges módon igyekszik költői gesztusok, szerepek, álarcok, pózok mögé rejteni. A placcra kitett személyiség fedezete, a benne-lét, az egzisztenciális tétek, és az érzelmi megérintettség együttese hatja át az emelt retorikát, hitelesítvén a beszéd akkoriban bevett szónoki pátoszát. Bámulsz az éjszakába. És közben észre sem veszed.

Akit itt Zalán beszéltet, mélységesen komolyan veszi önmagát. Aki ezt a verset írja, mélységesen komolyan veszi a költészetet. Hisz abban, amit csinál. Mindez ma már lejárt lemez. Megmosolyogtató. Ki hinne itt már bármiben is. Arról, hogy ez így lett, azt gondolom, nem Zalán tehet. A kor fordult ki végzetesen a költészet alól. Ő azonban, aki ezt az itt hallható hangot azóta könyvek sorával sokszorosan felülírta, megmaradt függetlennek és szabadnak – mint csak nagyon kevesek. Olyannak, mint amilyennek a vers keletkezési évében egy ország vélte látni magát – tévesen. Nem feküdt „rongyszőnyegként erősebbek lába elé”, s ennek díjakban, visszhangban, egyebekben természetesen nem kis ára lett. Mégsem ismerek rajta kívül sok szereplőt a kortárs magyar irodalom lankáiról, akinek a hét versévé választott Alkalmi Versezet... utolsó mondatát – „egyenként fogok / a pofájukba köpni” – feltétel nélkül elhiszem.

Keresztury Tibor



Fáradt kadenciák 1

Pártalan vagyok párosok között
szívembe köd és mély csönd költözött
hívnám aki még élethez kötne
de ő hallgatni készül mindörökre 

          *

Láttam hajnalban meztelen holdat
fölém hajoltak ismét a holtak
hívtak s mögülük előgomolygott
a nemlét illata Volt rá gondom

hogy az arcomat összerendezzem
ha már menni kell menjek legszebben 

          *

Nem vagyok jó s ez a sárba leránt
ki emel le rólam ennyi magányt
S ha feloldódom a harangszóban
mond-e valaki egy jó szót rólam 

          *

Testemben jéghideg remegések
csuklóm környékezik könnyed kések
Messze az éjben valaki táncol
vergődik bennem bárki s a bárhol 

          *

Adjatok innom szomjamba fúlok
nem akarom azt félelmem lássák
Bevakolatlan fal elé állok
meztelen téglára fröccsen vérem 

          *

Kimondhatatlan mennyire nincsen
ami még engem sorsomra kössön
Nem tudom hány napot kapok kölcsön
még az élettől Hány halált ingyen 

          *

Lennie kell még valahol ország
lennie kell s ő valahol ott vár
Eligazítja hajam a párnán
Nem fordít hátat ha eljön időm 

         *

Fekete selyem abroszra hó hull
Megtanítottam magam magányul
Bennem a semmi semmihez társul
Más hajnalában alszik el társam 

          *

Mert őszinte vagyok rám haragszik
boldogtalansága kitárva sarkig
Elhiszi amit elhinni akar
lelkében omlás fáradt zivatar 

          *

Reszkető habon dereng a hajnal
nincs rá esély hogy vele virradjam
Whiskymben lassan elolvad a jég
Vörös az ég alja elég – Elég 

          *

Ugye te soha senkit se bántasz
de jóságod mégis megalázhat
Halkan kis dalokat dudorászol
Halott megváltót ringat a jászol 

          *

Rászóltál csak a szemedet nézze
akasztott kötélen Isten méze
ragyog akárha aranyból volna
Készülsz a földbe vagy föl a Holdba 

          *

Magadra vigyázz könnyen elhitted
szerelem helyett szeretet az abrak
Megdöbbensz azon fájdalmak laknak
gyönyöröd helyén Semmibe löknek 

          *

Sötét teraszról a sárga házra
látsz rá ma is és szétráz a láza
Füledhez kapkodsz talán még megvan
Borotva ázik a sóhajodban 

          *

És ő hallgatni készül örökre
ha még hívhatnám élethez kötne
de szívembe köd s mély csönd költözött
Pártalan lettem párosok között

Fáradt kadenciák 2


Imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel
Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon

(s ha elérne téged átok vagy ima
ne kérdezd kinek szabad majd sírnia)

          *

Vonatok járnak életem fölött
fülke-magányomba beköltözök
én is végül vagy tán mindörökre
Pereg a nyár Kivérzik a zöldje

          *

Távolról hívogat s küld el hangja
amit akart már máshogy akarja
történetében én nem vagyok benne
pedig velem hál el minden este

ha üres ágyon árnyékok nyúlnak
keresztül emésztve jelent múltat 

          *

Megbántottam bár más volt a szándék
Bűnök közt élek Nincs kit megbánnék 

          *

Megaláz ahogy s amiért hallgat
festettem vérzést most kitakarnak
igazi sebek zsibongva égnek
meg fogom tanulni mi a végzet

vagy meg fogok halni csak úgy végül
kihűl majd a szám Lelkem belekékül 

          *

Arra riadok kezem tördelem
hirtelen nem tudom mi lett velem
Nem értem honnan a riadalmam
mikor én csak adtam adtam adtam
lehet hogy rosszul lehet hogy rossznak
Hajnali égben átkok kavarognak 

          *  

Nézik a kezemet ezzel írok
üres szemem alatt mélyülő árok

          *

S hogy leszámoltam a boldogsággal
nincs már ki ellenem s nincs ki rám vall
Kallódó világban árvacsalán
szétpergő könnyed ma még vacsorám 

          *

Rám szól egy hang de nem látom kié
elfogyok lassan a csontom kiáll
Egyedül lettem bolond s már tudom
semmi felé lök magányos utam 

          *

Tegnap telihold volt Sárga vagon
tolatott át lázas teraszomon
Minden porcikám utána kiáltott
A falióra verejtékben ázott 

          *

Tartozom talán egy vallomással
nem vagyok magam s nem vagyok mással
talán úgy pontosabb: már nem vagyok
Húsomban laknak férgek és fagyok 

          *

Kocsmába vinne léptem ha lenne
aki kezembe poharat adna
halkan törölné meg bénuló számat
s szétnyíló egekben vetné ágyam

heverjek mocsokban tisztaságban
higgyem van még utam a halálban 

          *

Színek és éjek s támadó éhek
messzire szökött minden ígéret
egyszerre nagy csönd lett körülöttem
Senki sem várja többé a jöttöm 

          *

Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon
imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel

Fáradt kadenciák 4

Idegen arc egy fiú a képen
gyöngyöt tart kezében és fényében
nem veszi észre hogy az én könnyem
kéklik még mindig abban a gyöngyben 

          * 

Elhullottunk őszi éjszakákon
söntéspultoknál és vérző ágyon

          *

Keresi helyét és más formát ölt
könnyű a lelke annak aki ölt
vagy kit egyszer legalább megöltek
Vendége volt az égnek s a földnek

          *

Volnál csak gyávább láthatnád Istent
segítségre vársz nincs ki segítsen
Hiába látnád nem volna látás
átok ül rajtad nincsen megváltás

          *

Pár szavas ímél te hívtál Zalán
üres a kérdés válaszra se vár Ű
Én akkor magamtól túl messze voltam
roncsoltam testem semmi szállókban

nyitott ablakomon át az esők
ágyaim verték – fehér temetők

          *

Nem félek Megyek ha el kell menni
Szeretnék azért kicsit jobban élni
valahogyan kicsit jobbnak lenni
Magam után emléket se hagyni

          *

Nappal nem alszom éjszaka élek
mélyül velem és hideg az árok
még nem elég hosszú hogy kinyúljak
nem akarom kilógjon a lábam

          *

Sötétben Ujjaim között parázs
Minden gondolat valahogy megaláz
ami bennem jár Aludni kéne
Kidőlt az égen egy tejeskanna

          *

Jöhetnek évek és lehet hogy nem
Valahogy elmúlik a gyötrelem
ami kínoz nem tudom mióta
Vajon hogy került Sziveri sírja

fejem alá a párnám helyére
A vállán nyugszom el ringatózva

          *

Fekete kréta fekete földbe
karistolja hogy nincs s hogy örökre

          *

Szánalmas ez így csak kitalálva
vagy fölismerve hogy a világra
azért jöttünk hogy úgy legyen vége
teli bőröndünk rántson a sínre

          *

Meg kell tanulnom hazugnak lenni
hogyha így élek megsebez bármi
Könnyeden túllépni nem nézve vissza
elrohadt szívvel halkan bólintva

          *

Fogam kitörik rágom a semmit
jöhet még idő hogy földet falok

          *

Kemény hajnalok dobálnak közben
egyre csak emlékszem s összetörten
bámulok fel a kiürült égbe
ahonnan rám lüktet Isten emléke

          *

Remeg a kezem kilöttyen a bor
jönnie kéne már valamikor
a felejtés simító idejének
nagyon megtörtek engem az évek

          *

Gyöngyöt tart kezében fel a fényhez
idegen arcú fiú a képen
nem veszi észre abban gyöngyben
ott kéklik még mindig az én könnyem


GÖNCÖLSZEKÉR

Pál, aki fordítva élt a normális emberekhez képest, azaz nappal aludt és éjszaka a Göncölszekér csillagait nézte tetőablakán keresztül az ágyából, most is a hunyorgó csillagokba bámult. A Szekér általában egy óra tájban jelenik meg az ablakában, és a világosodással fordul el teljesen emberünk szeme elől. Ilyenkor Pál is morogva befordul a fal felé, és aludni próbál. Nem mindig sikerrel.
A sok nézés, a sok vágy, mondta volna a csucsai ember, Pálban egyre inkább megerősítette azt a különös szomjúságot, hogy valamikor, egyszer, a Göncölszekér bakjára üljön fel, és a láthatatlan, hatalmas égi lovakat ő hajszolja habosra hajnalig. Feküdt, nézett, és tudta, tudva tudta, hogy el fog jönni az ő ideje. És várt, és csak nézett. Ha ma nem, holnap, ha holnap nem, holnap után. De el kell jönnie az időnek. Kivárt. Hogy mire várt, maga sem tudta pontosan, nyilván a jelre, aminek meg kell jelennie, különben miért nézné az évek sok száz, talán sok ezer éjszakáján a Göncölszekeret.
Az éjszakának, mint ezt elgondolta, mely a jelet hozza, el kellett jönnie, és az éjszaka, a jellel, egyszer végre el is jött. Nem tudta, nem tudatosította magában, mi a jel, de azonnal érezte, hogy cselekednie kell. Pál, aki csak trikóban szeretett aludni, altestét így éjszakánként soha nem fedte ruhadarab, gondolkodás nélkül fölállt az ágyában, feltépte a tetőablakot, kimászott a tetőre, és egyetlen ugrással a Göncölszekér bakján termett. Hogy hogyan tette, arra nem emlékezett már, hogy mennyi ideig tartott, míg fölért odáig, arra sem, de ott ült a Göncölszekér bakján, ahogy vágyta, ahogy elképzelte, ahogy lennie kellett az álmaiban. A láthatatlan hatalmas lovak szédítő tempóban vágtattak vele, időnként látta maga alatt a kéken forgolódó földet, érezte és élvezte a lovakról lecsorgó hab csípős szagát. Boldog volt, mert tudta, olyan történik vele, ami a világon senkivel, soha, a prófétákat kivéve, de hát ő, ugye, csak Pál volt, és semmiképpen sem próféta.
De most, de most mégis, ő volt a Göncölszekér kocsisa. Az Úr Illésként vihet, sújthat, szerethet bárkit, ám ez mégsem ugyanaz.
És ekkor különös dolgot vett észre a rohanásban – az ég egyetlen hatalmas vászonná világosodott, amelyen számára ismerős képek peregtek megállíthatatlan gyorsasággal. Egy kicsi gyereket látott, akit fellökött egy nagy bárány. A gyerek magányosan sírdogált. Aztán halott apját látta a hatalmas égben hatalmasan megjelenni, ahogy kubikos lapátjával az eget hányja. Ugyanő, a másik pillanatban, fekete öltönyben, fehér ingben, fehér vőfélyi szalaggal befordul a hajnali utcasarkon, nyomában a Súki cigány bandájával, akiknek már elszórta az éjszakai vőfélységért kapott pénzecskéket, és megáll az ablakuk alatt, hogy a Csak egy kislány van a világon nótát elzengje az anyjának a derengésben, miközben ők hárman, anya és két gyerek, bent lapulnak a szobában, és várják, hogy mikor lesz vége a cirkusznak. Aztán a bátyját látja motorozni, amit ő soha nem tudott, mármint motorozni, meg a nagybátyját, aki a hirtelen induló motor hátsó üléséről hatalmasan seggre esik, mert kirepül alóla az masina, míg Pál motort vezető testvére ezt észre sem véve, átrobog Szolnokra, hogy a nagybácsi ügyeit elintézzék. Nézi a szétvetett lábbal ülő elképedt nagybácsit, és hatalmasakat röhög rajta, miközben ő a porban ülve, egyre hangosabban mormogja maga elé, baszd meg, fiam, legközelebb inkább vonattal megyek. Pereg a film megállíthatatlan sebességgel, látja az anyját, aki a téglagyárban elszedő, férfimunkák közül is az egyik legnehezebb, aztán, amikor nekirontanak a nyerstéglák egy figyelmetlen pillanatban a hasának, és gyomorvérzést kap, kis kórház, és máris rendbe jön, és folytatja ott, ahol abbahagyja, amíg újra a hasának nem rontanak a nyerstéglák. A film pereg megállíthatatlanul tovább, Pál pedig egyre nagyobb izgalommal nézi a Göncölszekér száguldó bakjáról, mi történik. Gyerekek özönlenek a vásznon, egyiket Gatyának hívják, ő volt a legjobb focista, a másikat Mádi Bélának, ő volt a legerősebb, a harmadikat Dugónak, a negyediket Péter Bélának, az ötödiket Fodor Lacinak, és élnek még mind, és jó látnia, hogy milyen vidám kis utcagyerek közöttük ő is, fürdenek a téglagyári tóban, amelynek az iszapja teli van üvegcseréppel, rozsdás vasakkal, mindenféle életveszéllyel, és látja a filmen, hogy valamennyi gyereket elveri az anyja vagy az apja, amikor hazamerészkedik, mert ez így volt rendjén annak idején, ott a téglagyár környékén. Pál szereti nézni ezt a hatalmas mozit, sose gondolta volna, hogy lesz rá valaha is módja. Aztán lányokat lát, megszorongatott melleket és remegő kezekkel megtapogatott ágyékokat, cifrakerti sétákat, kézen fogva ballag egy nyúlánk lánnyal, miközben elhaladnak az éppen alapot ásó kubikos apja mellett, nincs rossz ízlésed, fiam, így beszól az akkor még fiatal ember, az apja, és nem zavartatva magát a lány feltűnően kerek formáit nézi, fent is, meg lent is, milyen különös, jut eszébe, hogy apa egykor élt, és hogy a bátyja is élt egykor, és mindketten megnézték a lányok seggét. Városok és arcok rengetege fordul eléje, pereg a film, megállíthatatlanul, Moszkvában issza a vodkát és a pálinkát a fiatal és vékony Jankovics tanárral, Jaltában szétverik a fejét és kirabolják, Kiss Robi, a később operatőrként és rendezőként elhíresült barát, meg Budai Matyi ápolják és mosdatják ki a saját szarából, esküvőkön táncol, Irén húgáén, a bátyjáén, a sajátján, gyerekek születnek, gyerekei, és itt van a nagyapja is, akit a világon talán legjobban szeretett annak idején, a bölcs öregember a szódásüveg szemüvegével, az éjszaka égve hagyott petróleumlámpájával és a kikészített féldeci pálinkával a viaszosvásznon, és a nagyanyja, aki csak papírra írta fel a lottószámokat, hogy amikor ötöse lett volna a felírt számok szerint, csak annyit mondjon, na, ez sikerült – és soha többé nem írt fel semmit a letépett barna csomagolópapír-darabokra. Itt vannak ők, megint itt vannak, valahogy. Pált hűvös fuvallat járja át, nem törődik vele, mert pereg a film, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik a szekeret, és az ég végtelen vásznán új és új történetek elevenednek meg. A bátyja autót szerel, ő olyan, mintha író lenne, Bakával és Géczivel, Szerváccal és Tóth Erzsivel lakja szét a kocsmákat, könyvei jelennek meg és díjakat kap. A vasárnapi húsleves tetején aranyló karikák ringanak az abonyi ház udvarán, pulykák rohangálnak felfújva vörös taréjukat, kacsák, libák, disznók csörtetnek a hátsó udvarban, kertet ás apával és a bátyjával, és csak ők hárman tudják, amit anya nem, vagy nem akar, hogy a nagy, másra előkészített leborított cserepek alatt egy-egy üveg bor van elrejtve a kert két végében, és aki elsőnek odaér, az húzhatja meg az adott üveget… Pál észre sem veszi, hogy kacag, olyan boldog, amilyen boldog talán soha nem volt életében, mert talán soha nem volt élete – aztán. És horgászik a téglagyári tavon, és a Rábán keszeget fognak Attila kisöccsével – fogadott fiával –, és a Balatonon Gáll Ádám festővel csukára várakoznak, és kiállításokat nyit meg Motoménak, Végh Andrisnak és a többieknek, külföldre utazik, tengereken nézi a hajnalt és az alkonyokat, Amerikában és Puerto Ricóban füvezik és nyakalja a whiskyt, lapot szerkeszt Mózsival és Szűgyi Zolival és Tanárkával, és Mózsi Ferkó azon a nagy vásznon nem a koporsóból méltatlankodik még, hogy megint kimaradt valaki a tudta nélkül a nyugati írók közül a Szivárványból… És nézi Pál mindezt a kavalkádot, és boldog, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik fönt az égben a szikrázó Szekeret, mintha megállíthatatlanul, és mintha nem…
Egyszerre megakad valamiben a Göncölszekér kereke, a láthatatlan hatalmas lovak megtorpannak, nyihogva elzuhannak, és kétségbeesve kapálóznak láthatatlan lábaikkal az ég felé, Pál érzi, hogy elveszíti az egyensúlyát, lefordul a bakról, zuhan, sokáig zuhan, tisztán érzékeli, ahogy a koponyája szétroppan a külső lépcsőház vízvezeték-kék színű korlátján, és az agya kiloccsan kettészakadt csontburkából. Mielőtt elsötétül előtte minden, még felnéz a Göncölre, az apja ott ül a bakon, vőfélyi fehér szalagját horizontig lobogtatja a szél, mellette ül a bátyja, akit magánál mindig sokkal jobban szeretett, és azok ketten valamit énekelnek odafönt, míg a hátsó ülésen terpeszkedő Sziveri költő azt kiabálja le, hiába izgultok, baszunk a világra. Aztán sötét, a Göncölszekér elfordul az ablak fölül, valaki felsikolt a hajnali házból kilépők közül, de Pált ez már nem izgatja. Eltakarná ugyan meztelen szemérmét, de nem bírja megmozdítani a kezét, ezért erről is lemond. Különben meg boldog, hogy azok odafönt már mindörökre repülnek, repülnek az ő szekerén…


Laterna magica

1.
Akasztott ember
kötelén árnyék hintáz
kölyök bámulja

nyála kicsorran
hideg kéj és rettenet
ébred húsában

kíváncsiság s a
menekülés undora
küzd egymás ellen

közben vigyorog
azon semmit sem érez
de mindent megért

2.

Csapódó ajtó
mögé surranó hangok
Fáradt zeneszánsz

ahogy a nő most
a meztelenségébe
belenyújtózik

Legyen délután
s várjon valakit aki
a virágcsokrot

az előtt dobja
az ágyra mielőtt a
sliccét lehúzná

3.

Üres órák a
koszlott pályaudvaron
lekésett minden

ség amikor már
semmi se pótolható
folthatatlanság

s lehúzott rolók
képzetébe tűnt élet
kezdetek nélkül

Lengő ajtón át
homályos klozet
ba lép csöpög víz csöpög

Kölyökként nézi
árnyék hintáz kötélen
akasztott ember

*

*

*

*

Haldokolva élet

Én
nem haldoklom
én így élek
nincs ebben gőg
sem alázat
sem ítélet
annyi vagyok
amennyit a létből
súlyom kiszorít
s már
nem érdekel
virág leszek-e majd
ki virít
vagy csak gyom
mit a köd lenyom
ha
ítéletre gyűlik
eszme és gond
fölöttem
amikor
a harang épp
értem kond
(und ittas
e másvilági utas)

Ne
gondold
hogy tréfa de
létem csak ennyi
készülök
rá hogy
innen átülök
máshova hol
rajtam kívül
nem ül már senki
nem lesz ott
senki soha
egyszerűen ennyi
el kell végre oda
menni
ahol a sok
piszok
lehámlik rólam
vagy utánam
hámlik
még néhány
elvetélt szólam
s betemet
ki betemet
egy elvásott
beteg tetemet
ki már élt
és halt is eleget

x

x

x

Átirat

Mostan színes hintákról álmodom
egyik kék égbe másik zöldbe visz el
de az is lehet, hogy utóbbi a föld
előbbi a halál s majd úgy megölel
a könnyem is kicsordul belé
akár a rossz kis gyerekeké
akik soha nem fogadnak szót
cigarettázni bújnak a szekrény mögé
és félnek amikor árnyék esik éjjel
a plafonra az utcavillanyoktól
hogy eljön aki elől elbújni nem lehet
úgy beszél majd hogy semmit se szól
csak pálcáját emeli és pálcája merő vér
mostan színes hintákról álmodom
s arról hogy valaki hallgat
                                        hozzám beszél
míg száll a hinta velem s a kék ég mögött
valami fekete nyílik meg zölden
mennyi virág mint egy Rippl-Rónai képen
és milyen jó lesz lengeni a színes hintákon
ott mélyen lent messze lent a földben

x

x

x

Holdfénytől megvakult kutya

Olyan ez mint halál a strandon
hirtelen sok lesz a víz s az ég
Döngve csapódik be egy kapu
valaki azt suttogja – elég

volt A fénykép meglobban s elég
földre esik akár a lágy rongy
és kibomlik ami össze volt
kötve Hintaló vár a napon

felejtve Sír mint egy láncra vont
és holdfénytől megvakult kutya
A létre szólna de nincs többé
kedve szólni rá s nincsen oka


hallgatni Lágy szárú laboda
a kertben Jó lesz spenót helyett
Nehéz lázak közt ver a szíve ír
whisky az utolsó kenet

pap és búcsúmondatok helyett
éjről éjre. A nappalok csak
nyitott szemmel átaludt évek
Irgalmatlan messze a holnap

hallgat a múlt – kitörölt honlap
Saját titka hackerévé lett
mikor rájött üres a jelen
semmiből pedig nem hajt élet

Hallja csontjában rág a féreg
meg se rezzen viszi a vonat
Hunyorogva lépek a versbe
látlak menekíted sorsodat

mögötted elhullott hajfonat
repedt üvegű megállt óra

(Egyszer majd felszállsz egy metróra
kopasz leszel és nagyon árva
Csodálkozol amikor meglátsz –
hát mégsem aláztál halálba)

x

x

x

A havon

A hó nem a halál      A hó csak félbe maradt élet
Vagy befejezett múlt      Ahogy a domboldalon lépek
vércsöpp vöröslik fel      lábamnál de arcomon
érzem sós-édes      melegét Mintha lidércláng vagy kísértet
Közelebb hajolok      hozzá s magamhoz hajlok közel
megrezzen a vércsepp      és szirma forróságot lehel
száraz ajkaimra      érzem valami most a hóból
a ködből a télből      hirtelen őrült nyárba visz át
Nem tudom ki küldte      s nekem küldte-e a pipacsát
Nem tépem le számmal      úgy hajolok hozzá remegve
mint aki megint él      s kinek lenne még ehhez kedve


Dévaj, víg borongás a világ állapotján

Harmat György a Vakkacsa tojásokról

Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab. Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. Lehetetlen fel nem ismerni a bábjáték rokonságát azzal az elmélyült tevékenységgel, ahogy a gyerekek babáznak. A Stúdió „K” 17 éven felülieknek szóló előadásában ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor Versinyin alezredes pöttöm bábfigurája két színész segédletével kitriciklizik a színről. A bábut és az apró gyermekjárművet egyszerre irányító figyelmes mozdulatok a babázó gyerek ihletett koncentrációját idézik. A gyermeki játékosság áthatja e minden tekintetben felnőtt produkció, a Vakkacsa tojások valamennyi mozzanatát. A paródia műfajának előfeltétele az, hogy az alkotóművész hívja elő és mozgósítsa agyának, lelkének játékkészségét. Zalán Tibor így tett, amikor munkába fogott a drámairodalom legjelesebb művei közül ötöt: az első részben Euripidész (Élektra), Shakespeare (Othello) és Moli?re (Tartuffe), a másodikban pedig Csehov (Három nővér) és Ibsen (A vadkacsa) kerül terítékre.
Zalán játékos írói kedve nyelvi lelemények, sajátos „alkalmazások” tömegével hinti tele a párbeszédeket, biztos, de nem zsarnoki kézzel vezetve így Fodor Tamás rendezőt az adekvát bábszcenikai megoldások felé. Élektra (itt: Ellöktra) „kezdett büszkülni magában” – mondja Hannus Zoltán rapszódosza, mi pedig látjuk-halljuk, amint a Homonnai Katalin által életre keltett mükénéi királylány valóban „büszkül”, azaz dagad a bábkeble, fújtat, liheg-piheg. A kicsavart címek, beszélő nevek egy része telitalálat (Klütorisz, Velencei Dezső, A vak kacsa), más része erőltetett (Kandalló, Paganéni), de rendszerük következetes.
A szöveg savát-borsát a pazarlóan adagolt pompás kínrímek, pánrímek, vakrímek, félrímek, rémrímek adják. Külön tanulmányt érdemelne az idézetek, utalások sokszínű hálója. A rangsort (az öt alapművön kívül) a Hamlet vezeti. Már rögtön az Élektra-változatban megjelenik a dán királyfi tragédiája, aláhúzva ezzel a két történet alapvető rokonságát. De akad itt szellemesen facsarintott Shakespeare-szonett („Az vagy nekem, mint testnek a tenyér”), Ady-szóhasználat („ellovan”: A ló kérdez), sőt Jaminszky László-sanzonszöveg felhasználása is („Én mindig Moszkváról álmodom, / Nekem csak ő a Párizsom”). A paródia bevált eszközei közé tartozik az ismétlés, ezzel Zalán olykor túlzottan is él – például a Három nővér (egyébként pompás) „röviddel apa halála előtt” szófordulata, a Prozorov lányok gyermektelenségére tett utalás vagy Oresztész (itt: Órestész) athéni vonatra vonatkozó poénja esetében.
A formai-nyelvi lelemények mellett az író olykor jelentősebb átszabásokat is végrehajt a művek tartalmi szövetén. Nála például nem Jago a fő intrikus, hanem neje, Emília (itt: Emilícia), a shakespeare-i gonosz kitalátor pedig csak sodródó báb (!) mellette, egyetlen áldozatuk Desdemona lesz, a többiek életben maradnak. Tartuffe (itt: Kopasz Tüff) sem veszt rajta végül, mert az Orgon családtagok igényt tartanak (nemi) szolgálataira. Az igazságérzetünket leginkább simogató változtatás A vadkacsán esik: nem szegény, ártatlan Hedvig kap golyót a végén, hanem a pusztítóan tisztességmániás Gregers. A Zalán-féle átiratok mindemellett megtartják az eredeti művek lényegét, fő konfliktusait. A paródia megengedte társadalmi-nyelvi aktualitások hol találóak (tiszttartó – tartótiszt), hol kevésbé („Monnyon le!”). Egészében véve kondenzált, költői szöveg ez a javából, szórakoztató, de nem könnyű feladvány. Ebbe a költészetbe olykor beleillik a vaskos trágárság, máskor kilóg belőle, öncélúnak hat. Ha gyakorisága nem is, jelenléte indokolt, hiszen e paródiák a szexualitás mint centrum köré szerveződnek. Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab.
Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. A karikatúraszobrokra emlékeztető bábok markánsan képviselik ezt, példa rá Élektra és Klütaimnésztra csupasz fél keble meg Tartuffe meredező fallosza. Karneváli trágárság ez, a színe mellett így mutatható meg a tragédiák visszája is. Fodor Tamás és a Stúdió „K” hosszú évek gyerekelőadásai során alakították ki azt a bábszínházi nyelvet, melyet most felnőtt közegben működtetnek.
A játszók fekete öltözékben vannak, de cseppet sem rejtik, hogy mozgatással-hanggal ők lelkesítik át a bábokat, melyeknek karakteres bumfordisága igencsak illik a paródiához, az elrajzoláshoz. Oresztész figurája először az őt alakító Nagypál Gábor vállán jelenik meg, majd a hóna alól kukucskál ki. A színész teste mint a báb játéktere: remek ötlet, kár, hogy a rendező ezt a későbbiekben nem alkalmazza. Tökéletesek viszont a díszletek: gyermekjátszótérre transzponálódnak a drámák. A színészek nagy odaadással léptetik Élektra apró lábacskáit a hálón felfelé. Ez és egy domború pajzs adja ugyanis a görög história díszletét. Az Othello színpadán ugyanennek a pajzsnak a homorú oldala már piciny medence, játék hajók úsznak benne, s öngyújtó lobbantja lángra őket. A Három nővér színpadképének fő elemei gyerekkocsik, A vadkacsa színtere pedig babaház – utalva a Nóra eredeti címére – és képeskönyv egyszerre. A fantáziadús, több mint kitűnő díszletek és bábok Németh Ilona és Bodor Kata alkotó képzeletét dicsérik.
Spilák Lajos egyszemélyes zenekara a játékosság bravúros csimborasszója. Síppal, dobbal és (ha nádi hegedűvel nem is, de) bendzsóval, xilofonnal kíséri az előadást, előfordul, hogy szájában harmonika, kezében gitár, lábán csörgődob. A Három nővérben beáll a színészek közé, visszafogott undoksággal ő adja Natasát (itt: Nanusi), majd úgy köt át Csehovról Ibsenre, hogy a Moszkva-parti esték pengetése Grieg Peer Gyntjévé alakul keze nyomán. A zeneszerző Spilák is tobzódik a mókás utalásokban Nino Rotától (Romeo és Júlia) Morricone westerndallamaiig és Bizet Carmenjéig.
Egyöntetűen kiváló a színtársulat. Hannus Zoltán a rapszódoszként megadott, a pátoszt visszájára fordító, ironikus alaphangot megtartja további szerepeiben is. Homonnai Katalin mint heves igazságérzetű, száraz Élektra és mint matróna Pernelle-né egyaránt remekel, Lovas Dániel rekedt-komikus dózseként, Vékes Csaba pasztell-komikus Olgaként emelkedik ki. Nyakó Júlia Klütaimnésztrától Másáig tehetségének egyébként viszonylag ritkán látható oldalát, a pajkos élvetegséget csillogtathatja. Nagypál Gábor megejtő komolysággal viszi végig (Oresztésztől Gregersig) ugyanazt a karikatúrát: ideges, értetlen, vonakodóan izgága. Mindig hasonló bábuja is: hosszúkás arcú, nagy fülű.
A Nagypál alakította figurák eredetiből kifordított neveibe Zalán beleszőtte Kafka zseniális novellájából, Az átváltozásból Samsáét – ennek miértjére a befejezésben derül fény. Az egységes stílussal, játékmóddal, az utalásokkal, idézetekkel, Samsa alakjának vezérfonallá emelésével az előadás szépen prezentálja, reprezentálja a világirodalom összehangzását, folyamatosságát. A Vakkacsa tojások alcíme akár ez is lehetne: Pajzán-vidám bevezetés a világirodalomba. Kafkánál Gregor Samsa „egy reggel… szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Zalán Tibor Órestész Samsája azt közli: arra ébredt, hogy a világ el lett rontva. A szexualitás mellett ez a paródiasor másik vezérmotívuma. Ha eddig nem derült volna ki: a Stúdió „K” produkciója rendkívül mulatságos.
Amennyiben ilyen dévaj kedvvel, szinte viháncolva lehet borongani az elrontott világ állapotján, az egyszerre vigasztaló és elgondolkodtató.

Zalán Tibor: Vakkacsa tojások (Stúdió „K”) Báb és díszlet: Németh Ilona és Bodor Kata. Zene: Spilák Lajos. Rendező: Fodor Tamás. Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Vékes Csaba.

------------------------------------------------------------------------------------------------

A romantika szétírása - Ujlaki Csilla - Műhely 2013/1
http://folyo-irat.hu/bemutato/kritika/554-ujlaki-csilla-a-romantia-szetirasa

Kifelé kavargó örvény - Balázs Imre József - Népszabadság, 2013. március 9.
http://nol.hu/lap/kult/20130309-kifele_kavargo_orveny

Az "installált reménytelenség" ütemdiagnosztikája - Virág Zoltán - Tiszatáj, 2013/február
http://tiszatajonline.hu/?p=26679

A rendteremtés kényszere - Varga Betti - Tiszatáj, 2013/február
http://tiszatajonline.hu/?p=26772

molyonline-interjú - Komróczkiné Nóra - Tollvonás / bepillantás szépíróink ablakán - 2013 február
http://moly.hu/merites-rovatok/tollvonas-bepillantas-szepiroink-ablakan-6

A hét kérdése, válaszol Zalán Tibor - Bárka-online - 2013 január 
http://www.barkaonline.hu/component/content/article/50-minden/3194-a-het-barka-kerdese

Tejeskanna az égben - Fűzfa Balázs kritikája a Fáradt kadenciákról - Eső, 2012/12
http://esolap.hu/archive/entryView/1377

A világot bámulom - Interjú, Mányoki Endre - Irodalmi Jelen Online, 2012 december
http://irodalmijelen.hu/node/15433

Sarkig tárt boldogtalanság - Mohácsi Balázs - Bárka - 2012/6
http://www.barkaonline.hu/kritika/3120-sarkig-tart-boldogtalansag-

Nemzetközi Irodalmi Fesztivál, Újvidék, 2012 - http://www.youtube.com/watch?v=vnVEFMDldo4&feature=g-user-u

A múlt és a lét hiánya - Széphalmi Szilvia - kulter.hu - http://kulter.hu/2012/09/nyilik-a-mult-es-a-let-hianya/

„Az életet is csak halálosan érdemes élni” - Sukkmarci - Csabai Mérleg-online - 2012.06.10.
„Az életet is csak halálosan érdemes élni”

Magányosan az irodalomban - magányosan az emberek között - Sz. Kovács Szilvia - Békéscsabai Színház honlapja / Bárkaonline - 2012. június 7.
http://www.jokaiszinhaz.hu/maganyosan-az-irodalomban-maganyosan-az-emberek-kozott-beszelgetes-zalan-tiborral

Interjú Zalán TiborralWeininger Ernőné - Montázs Magazin - 2012. június 10.
http://www.montazsmagazin.hu/iroklub/265-interju-zalan-tiborral

Hogy kerül a szamár a toronyra? - Sós R. Eszter - Színház - 2012. 02. 26.
http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36293%3Ahogy-keruel-a-szamar-a-toronyra&catid=13%3Aszinhazonline&Itemid=16

Hold-Világ - SZAMÁR A TORONY TETEJÉN - Tarján Tamás - www.kultura.hu - 2012. február 26.
http://culture.hu/main.php?folderID=1174&articleID=323132&ctag=articlelist&iid=1

A vers történései - ZALÁN-SZILÁNKOK - Irodalmi Jelen Online - 2012 február
http://www.irodalmijelen.hu/node/12873

Megkérdeztük Zalán Tibort - Elek Tibor interjúja - Bárkaonline, 2011 január
http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1845-megkerdeztuek-zalan-tibort

A mandarinközönség megbecsülése - Szabó Palócz Attila interjúja - Magyar Szó, 2010. december 27.
http://www.magyarszo.com/fex.page:2010-12-27_A_mandarinkozonseg_megbecsulese.xhtml

A megtévesztett költő - Szabó Palócz Attila inerjúja, Magyar Hírlap, 2010. december 11.
http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/a_megtevesztett_kolto.html

Istenek a hátsóudvarban - Kácsor Zsolt kritikája - Népszabadság, 2010. augusztus 7.
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20100807-istenek_a_hatso_udvarban

Mondanám egyszer... Gruik Ibolya interjúja a Magyar Szóban
http://www.magyarszo.com/fex.page:9da7ca6d-4566-177b-b451-6b1114fc9d87.xhtml

Zalán Tibor: Dráma és költészet - kérdezi Farkas Jenő; megjelent a România literara 2009. október 30-i, magyar verzióban a Korunk, 2010/2-es számában
http://korunk.org/letoltlapok/zg_Korunk2010februar.pdf

A hatalom játszik velünk - Onagy Zoltán interjúja az Irodalmi Jelen Online-on
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4846

Friss színház - Rettentő görög vitéz - Nikisze írása a Stúdió K előadásáról
http://www.pagony.hu/index.php?page=article&id=698

... mert a gyerek alapvetően költői lény - Mészáros Csilla interjúja a Békés Megyei Jókai Színház honlapján
http://www.jokaiszinhaz.hu/%E2%80%9E%E2%80%A6-mert-gyerek-alapvetoen-koltoi-leny

Nagyvizit - Kikerülsz mindenből - A Litera.hu vendégségben Zalán Tibornál (Jánossy Lajos interjúja) 
http://www.litera.hu/hirek/kikerulsz-mindenbol

Az én városom - Szelek városa - válasz a Litera körkérdésére
http://www.litera.hu/hirek/szelek-varosa

Fodor György: Hiátus egy vázon - "Haikutudósunk, Fodor György, Zalán Tibor új kötetét elemzi rendhagyó módon" - bárkaonline
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1077:kritika-zalan-tibor-vazarol&catid=20:minden&Itemid=46

Zalán Tibor Óbudája - M2 - filmriport
http://www.mtv.hu/videotar/?id=33734

Zalán Tibor a gyermekszínházakról - M2 - filmriport
http://gyerekszinhaz.hu/?option=com_content&view=article&id=1131%3A17&Itemid=22

Zalán Tibort kérdeztük a szeme színéről, a hibernált angyalokról és Janus Pannoniusról - Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=833&Itemid=9

Merő Béla: Elfogult írás Zalán Janusáról Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=811&Itemid=9

Beszélgetés Zalán Tiborral - Békés Megyei Színház-online; Színház.hu
/www.jokaiszinhaz.hu/beszelgetes-zalan-tiborral

Nem csak erotikus epigrammák és püspöki méltóság prae.hu
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-nem-csak-erotikus-epigrammak-es-puspoki-meltosag

Undorral tölt el, ha Pannóniára gondolok - HIR6.hu<
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-undorral-tolt-el-ha-pannoniara-gondolok



Kabule kincse
Word dokumentum


H-1034 Budapest, Bécsi út 141-143. B lph. II. 18., tel/fax.: (36-1) 453 2523,
E-mail: zalan.tibor@gmail.com
Design: Kasso 2003, Netrights & hosting: www.szinhaz.hu