A HÉT VERSE A LITERÁN 2011. NOVEMBER 7-13.

Zalán Tibor
Alkalmi Versezet Hajdan Élt Költőhöz

micsoda hajnal! és milyen reggel? kik
jönnek ellenem hangoskodó szürke
sereggel? már le merem írni én egész
népemet fogom s ha jönnie kell jöhet utána bármilyen
pofon; akár megölhet - kinek tiszte ez -
néhány szellemi verőlegény
: harminckét éves lettem én
- több mint akarnák. már nem fordulok
senkihez szeretetért. a költészet a fények terve
s aki hazátlan az mégse én. hogy ne kérdezze
többé senki megmondom mit akarok: lenni!
és szabadon. bevégezni ezt a tervet. megírni
minden hallgató szerelmet s nem feküdni
rongyszőnyegként erősebbek lába elé. legalább nem
hallgatni ha ez a nyugalom ára... halott
Úr ne nézzen így! itt nagy terv ám ez
mosolyra se ránduljon a szája (mert megharagszom
és nem kell hogy éppen magára.) bár bevégezhetetlen
előre tudom. ahogy szerelmes gyűrű halott ujjon
egyszerre értelmetlen lesz élet nélkül a lét -
én lassan így vagyok. mint éhes száj a maga
kenyerét mohón falom amit a sors elém rakott
! mit bánom én hogy kenetlen száraz
én harminckét éves vagyok. már keserű s még
nem halott. ennyi elég a vádirathoz is de
nagyon kevés hogy szeretni tudj. és ahhoz
hogy szeretni tudjatok. vállalom - így van -
ha szakadék peremén állok az én bajom
nem kell tanács. sem óvó intelem. csak az
játsszék velem akinek helyén van a szíve gondja esze
aki nem szégyelli kicsorduló könnyét és szeliden
játszik vele amikor egyedül bámul az éjszakába. nos
Úr maga szeretett sírni mert valamit tudott
és megállta. nekem ilyen a korom. telik italra finom
dohányra s fogcsikorgatva akarom ne síneken
jöjjön el hozzám a béke. hiszen akiknek jó a
költő nemléte azok a világot ölik el. nekik fontos
hír rang siker és fontos hogy eladható legyen
az áru. az olyan mint Maga sőt a kisebb fontosságú
is. mert nagy a piacon a lélek keletje; elkel
az is aki még el sincs temetve: hát belőlem
ne zabáljanak ingyen emberkufárok. derűsen állok
mert nagy ez a reggel s a rongy sereg eljöhet
gúzsba kötni. nem védekezem. egyenként fogok
a pofájukba köpni

Zűrös, lázas, boldog ifjúkorom... A nyolcvanas évek... A jó Zalán... A mozdulat, ahogy a fejébe nyomja fekete kalapját, és nekiindul az éjszakának, mindennemű kompromisszum nélkül, frontálisan. Azok a nagy menetek, vonulások, nemzedéki nekibuzdulások, lányok, kiáltványok, egyebek! A szervezetben tüzes gerjedelmek, a fejekben nagy ködök. Egy korszak, amiről azt hittük, sosem fog véget érni – hogy az ifjúkor és a rendszer: örök. Meg hogy a költészet hegyeket tud megmozgatni, hatására (egy a költőnknél is népszerűbb kortársat idézve) a kőfalak majd jól leomlanak. Omlani omlott is egy fal hamarosan, ám a legkevésbé sem holmi versektől, és ami lett, született, következett belőle, az sem emlékeztetett a vágyainkra, mohó reményeinkre valami nagyon.

Szimbolikus évszám, 1989, Borús reggeli üzenetek, szerkesztette Mátis Lívia, Szépirodalmi Kiadó. A szerző a 17.000 (!) példányban megjelenő Kortárs versszerkesztője. Már mögötte az és néhány akvarell (1986) és a Hagyj még, idő! (1988)

Zalán versében a költő még Valaki. Ennek aztán nagyon gyorsan vége lesz. Nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor még így beszélhetett. A hajdan élt kollégát megszólító öntudatnak mai szemmel nézve valami időszámítás előtti naiv bája van. Akkor viszont teljes mértékben autentikus: Zalán a legnépszerűbb kortárs költők egyike, nemzedéki vezéralak, a sürgős vérfrissítésre szoruló „népnemzeti” hagyomány megújítóinak egyik legkomolyabb reménysége, aki könyvről könyvre tradicionális, érinthetetlennek hitt lírai toposzokat szerel szét, értelmez át és rak össze újra az avantgárd felől. Az emelt stíl, a modor mögött itt is elemi indulat munkál; morális hitel, s az a fajta önveszélyes, olcsó cinizmusnak, gúnynak kitett alanyiság, amit a kilencvenes évek költészete majd minden lehetséges módon igyekszik költői gesztusok, szerepek, álarcok, pózok mögé rejteni. A placcra kitett személyiség fedezete, a benne-lét, az egzisztenciális tétek, és az érzelmi megérintettség együttese hatja át az emelt retorikát, hitelesítvén a beszéd akkoriban bevett szónoki pátoszát. Bámulsz az éjszakába. És közben észre sem veszed.

Akit itt Zalán beszéltet, mélységesen komolyan veszi önmagát. Aki ezt a verset írja, mélységesen komolyan veszi a költészetet. Hisz abban, amit csinál. Mindez ma már lejárt lemez. Megmosolyogtató. Ki hinne itt már bármiben is. Arról, hogy ez így lett, azt gondolom, nem Zalán tehet. A kor fordult ki végzetesen a költészet alól. Ő azonban, aki ezt az itt hallható hangot azóta könyvek sorával sokszorosan felülírta, megmaradt függetlennek és szabadnak – mint csak nagyon kevesek. Olyannak, mint amilyennek a vers keletkezési évében egy ország vélte látni magát – tévesen. Nem feküdt „rongyszőnyegként erősebbek lába elé”, s ennek díjakban, visszhangban, egyebekben természetesen nem kis ára lett. Mégsem ismerek rajta kívül sok szereplőt a kortárs magyar irodalom lankáiról, akinek a hét versévé választott Alkalmi Versezet... utolsó mondatát – „egyenként fogok / a pofájukba köpni” – feltétel nélkül elhiszem.

Keresztury Tibor

A NAPOKBAN JELENT MEG - VÁLOGATOTT VERSEK

Fáradt kadenciák 1

Pártalan vagyok párosok között
szívembe köd és mély csönd költözött
hívnám aki még élethez kötne
de ő hallgatni készül mindörökre 

          *

Láttam hajnalban meztelen holdat
fölém hajoltak ismét a holtak
hívtak s mögülük előgomolygott
a nemlét illata Volt rá gondom

hogy az arcomat összerendezzem
ha már menni kell menjek legszebben 

          *

Nem vagyok jó s ez a sárba leránt
ki emel le rólam ennyi magányt
S ha feloldódom a harangszóban
mond-e valaki egy jó szót rólam 

          *

Testemben jéghideg remegések
csuklóm környékezik könnyed kések
Messze az éjben valaki táncol
vergődik bennem bárki s a bárhol 

          *

Adjatok innom szomjamba fúlok
nem akarom azt félelmem lássák
Bevakolatlan fal elé állok
meztelen téglára fröccsen vérem 

          *

Kimondhatatlan mennyire nincsen
ami még engem sorsomra kössön
Nem tudom hány napot kapok kölcsön
még az élettől Hány halált ingyen 

          *

Lennie kell még valahol ország
lennie kell s ő valahol ott vár
Eligazítja hajam a párnán
Nem fordít hátat ha eljön időm 

         *

Fekete selyem abroszra hó hull
Megtanítottam magam magányul
Bennem a semmi semmihez társul
Más hajnalában alszik el társam 

          *

Mert őszinte vagyok rám haragszik
boldogtalansága kitárva sarkig
Elhiszi amit elhinni akar
lelkében omlás fáradt zivatar 

          *

Reszkető habon dereng a hajnal
nincs rá esély hogy vele virradjam
Whiskymben lassan elolvad a jég
Vörös az ég alja elég – Elég 

          *

Ugye te soha senkit se bántasz
de jóságod mégis megalázhat
Halkan kis dalokat dudorászol
Halott megváltót ringat a jászol 

          *

Rászóltál csak a szemedet nézze
akasztott kötélen Isten méze
ragyog akárha aranyból volna
Készülsz a földbe vagy föl a Holdba 

          *

Magadra vigyázz könnyen elhitted
szerelem helyett szeretet az abrak
Megdöbbensz azon fájdalmak laknak
gyönyöröd helyén Semmibe löknek 

          *

Sötét teraszról a sárga házra
látsz rá ma is és szétráz a láza
Füledhez kapkodsz talán még megvan
Borotva ázik a sóhajodban 

          *

És ő hallgatni készül örökre
ha még hívhatnám élethez kötne
de szívembe köd s mély csönd költözött
Pártalan lettem párosok között

Fáradt kadenciák 2

Imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel
Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon

(s ha elérne téged átok vagy ima
ne kérdezd kinek szabad majd sírnia)

          *

Vonatok járnak életem fölött
fülke-magányomba beköltözök
én is végül vagy tán mindörökre
Pereg a nyár Kivérzik a zöldje

          *

Távolról hívogat s küld el hangja
amit akart már máshogy akarja
történetében én nem vagyok benne
pedig velem hál el minden este

ha üres ágyon árnyékok nyúlnak
keresztül emésztve jelent múltat 

          *

Megbántottam bár más volt a szándék
Bűnök közt élek Nincs kit megbánnék 

          *

Megaláz ahogy s amiért hallgat
festettem vérzést most kitakarnak
igazi sebek zsibongva égnek
meg fogom tanulni mi a végzet

vagy meg fogok halni csak úgy végül
kihűl majd a szám Lelkem belekékül 

          *

Arra riadok kezem tördelem
hirtelen nem tudom mi lett velem
Nem értem honnan a riadalmam
mikor én csak adtam adtam adtam
lehet hogy rosszul lehet hogy rossznak
Hajnali égben átkok kavarognak 

          *  

Nézik a kezemet ezzel írok
üres szemem alatt mélyülő árok

          *

S hogy leszámoltam a boldogsággal
nincs már ki ellenem s nincs ki rám vall
Kallódó világban árvacsalán
szétpergő könnyed ma még vacsorám 

          *

Rám szól egy hang de nem látom kié
elfogyok lassan a csontom kiáll
Egyedül lettem bolond s már tudom
semmi felé lök magányos utam 

          *

Tegnap telihold volt Sárga vagon
tolatott át lázas teraszomon
Minden porcikám utána kiáltott
A falióra verejtékben ázott 

          *

Tartozom talán egy vallomással
nem vagyok magam s nem vagyok mással
talán úgy pontosabb: már nem vagyok
Húsomban laknak férgek és fagyok 

          *

Kocsmába vinne léptem ha lenne
aki kezembe poharat adna
halkan törölné meg bénuló számat
s szétnyíló egekben vetné ágyam

heverjek mocsokban tisztaságban
higgyem van még utam a halálban 

          *

Színek és éjek s támadó éhek
messzire szökött minden ígéret
egyszerre nagy csönd lett körülöttem
Senki sem várja többé a jöttöm 

          *

Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon
imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel

Fáradt kadenciák 4

Idegen arc egy fiú a képen
gyöngyöt tart kezében és fényében
nem veszi észre hogy az én könnyem
kéklik még mindig abban a gyöngyben 

          * 

Elhullottunk őszi éjszakákon
söntéspultoknál és vérző ágyon

          *

Keresi helyét és más formát ölt
könnyű a lelke annak aki ölt
vagy kit egyszer legalább megöltek
Vendége volt az égnek s a földnek

          *

Volnál csak gyávább láthatnád Istent
segítségre vársz nincs ki segítsen
Hiába látnád nem volna látás
átok ül rajtad nincsen megváltás

          *

Pár szavas ímél te hívtál Zalán
üres a kérdés válaszra se vár Ű
Én akkor magamtól túl messze voltam
roncsoltam testem semmi szállókban

nyitott ablakomon át az esők
ágyaim verték – fehér temetők

          *

Nem félek Megyek ha el kell menni
Szeretnék azért kicsit jobban élni
valahogyan kicsit jobbnak lenni
Magam után emléket se hagyni

          *

Nappal nem alszom éjszaka élek
mélyül velem és hideg az árok
még nem elég hosszú hogy kinyúljak
nem akarom kilógjon a lábam

          *

Sötétben Ujjaim között parázs
Minden gondolat valahogy megaláz
ami bennem jár Aludni kéne
Kidőlt az égen egy tejeskanna

          *

Jöhetnek évek és lehet hogy nem
Valahogy elmúlik a gyötrelem
ami kínoz nem tudom mióta
Vajon hogy került Sziveri sírja

fejem alá a párnám helyére
A vállán nyugszom el ringatózva

          *

Fekete kréta fekete földbe
karistolja hogy nincs s hogy örökre

          *

Szánalmas ez így csak kitalálva
vagy fölismerve hogy a világra
azért jöttünk hogy úgy legyen vége
teli bőröndünk rántson a sínre

          *

Meg kell tanulnom hazugnak lenni
hogyha így élek megsebez bármi
Könnyeden túllépni nem nézve vissza
elrohadt szívvel halkan bólintva

          *

Fogam kitörik rágom a semmit
jöhet még idő hogy földet falok

          *

Kemény hajnalok dobálnak közben
egyre csak emlékszem s összetörten
bámulok fel a kiürült égbe
ahonnan rám lüktet Isten emléke

          *

Remeg a kezem kilöttyen a bor
jönnie kéne már valamikor
a felejtés simító idejének
nagyon megtörtek engem az évek

          *

Gyöngyöt tart kezében fel a fényhez
idegen arcú fiú a képen
nem veszi észre abban gyöngyben
ott kéklik még mindig az én könnyem

Alexa Károly
A Göncölszekér alatt és a kocsis mellett

Nem akarok én most kritikát írni. A Göncölszekér egésze, de néhány darabja különösen is, jobban megérintett, mint hogy arról – erről az élményről - érdemesnek gondolnám szabatos kritika formájában hírt adni. Zalán Tibor a barátom. Sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, eleget is iszunk. Pár éve nyaranta Kőszegen olvasótáborozunk, és cikázgatunk Vas megye másik két végpontja, élőhelyeink, Hegyhátszentmárton és Egyházashetye között is. Egymás politikai véleményét és személyes irodalmi kapcsolatait – ha nem is (zok)szó nélkül – tudomásul vesszük. Vezetői vagyunk egy balaton-közeli irodalmi társaságnak, hol ő az elnök, hol én, aki éppen nem az, az elnöki tanácsadóként fogyasztja a társaság orvos szponzorának bonuszait, amiknek amplitudója a bélszíntől a Jack Danielsig leng erre meg arra a tóparti estékben. Többnyire kettesben vagyunk, ha együtt vagyunk, de kapcsolatunk nem nélkülözi a családias elemeket sem – jó párszor szilvesztereztünk és névnapoztunk tágabb körökben, kártyáztunk is eleget nagyobb familiáris társaságban, leányunokáimmal el-eljárogatunk Tibor gyermekdarabjaira, fiú unokám születésére verset írt (megihlette a Leonardo név), írtam róla tanulmányt és forgattam róla tévéfilmet, leányaink folyton nevetgélő és csivitelő és ímélező barátnék. Kései barátság a miénk, ami azt jelenti konkrétan, hogy lassan alakult azzá, ami mára lett, afféle réges-régi, „pártállami” irodalmi cimboraságból. Azaz tehát egyikünk sem részese a másik elemi – ó, az egy „alombeliek”… – társaságának. És így talán jobban rálátunk egymásra. Ami ebből nekem most fontos: én talán távolabbról tudom nézni az ő irodalmi dolgait, mint azok a szövegeiben gyakran nevesített társai, akikkel együtt járt egyetemre, Amerikába, akikkel színházat csinált, aki megzenésítette némely verseit, vagy a másikuk – nem él már – akivel a Rádió éjszakai csöndjében valamelyik hangjátéka akusztikus jelzésein dolgozott. Elnézőbbek és – talán ezért - mégis szigorúbbak vagyunk egymás iránt. Nincsenek tabutémáink, mégis működik köztünk a természetes férfiszemérem. Amikor ő a szegedi éjszakában csatangolt fekete kalapban, a borködös Parnasszus igézetében, én Pesten a Mozgó Világnál tettem a dolgom egyívású társaimmal (egyformán erőteljes cenzori és rendőri figyelem „erőterében”), és legfeljebb atyaian ironikus leveleket postázgattam neki arról, hogy verset írni minden pubertás környéki egyén tud, pláne „vidéken”, viszont a prózához érteni kell, sőt meg kell érni, ez viszont a jelek szerint az ő esetében… Mondanom se kell, mindig minden megjelent, amit küldött. Stb.

Olvastam össze műveit. Verseit, meséit, színdarabjai, rádiójátékait, öt részesre tervezett regényciklusának megjelent köteteit. Beszélgetéseink során értesülhettem egy-egy írásának élményhátteréről, ihletforrásairól, olykor még a kivitelezés technológiai mikéntjeiről is. Az F. tanár úr egyetlen titkaként felcímkézett emlékét ugyanabban a hévízi mélykocsmában mesélte el, ahol az kamaszkorában megesett vele, csak nem bor volt az asztalon, mint hajdan, hanem sör meg valami rohadt kommersz pálinka. És beszélgetéseink során persze elhangzott sok minden olyan történet, ami soha nem lesz megírható artikulált módon és imitáló szövegszerkezetben. Mindehhez hozzátenném még – kikerekítve a Zalán címkéjű információs bázisom körét -, hogy barátaink csoportjai is sok-sok hírrel szolgáltak a közeli esztendőkben róla (meg vice verza - gondolom), önkénytelenül vagy galádul pletykálkodva. Ismerem tehát ezt az embert. Mindent tudok róla. Többet is, mint amit ő el tud gondolni vagy el mer képzelni.

Amit elmondtam: magánügy. S mint ilyen most: retorikai kellék. Amit hírül akarok adni a továbbiakban az egyfelől egy „poétikai esemény”, másfelől, ám elsősorban: mély megrendültségem. A két élménykör természetesen összefügg: az előbbi az utóbbinak következménye.

Ez a Göncölszekér című kötetke kisprózák (novelletták, tárcacikkek, publicisztikák) gyűjteménye, hírlapi apróságok, zömökben egy rövidebb időszak folytatólagos „rotációs” termésének alkalmi egybeterelése. A könyvet szerzője ciklusokba szerkesztette. Igen sokfajta a szöveg, mégis egységes a benyomás: valaki a számára nagyon fontos dolgokról beszél. Amikről eddig jórészt hallgatott. Tudomásul véve és kihasználva a tárcaírás kényszerét: időben el kell készülnie a kis dolgozatnak. És ezek a kis dolgozatok – sokunk személyes tapasztalata ez – egy idő után egyre erősebben kezdenek kapcsolódni egymáshoz, egyre inkább teret kér bennünk egy élménykör minden elfeledettnek hitt részlete, egyre erősebb a benyomás: az én nagy történetem íródik itt, szinte személytelen apróságok formájában. És ez az „én” – hirtelenjében azt mondanám – nem az a Zalán Tibor, akit én ismerni vélek. Letéve a könyvet, meggyőződésem, hogy ez igazán ő.

Szinte minden megírt történetét hallottam már ilyen vagy olyan beszédhelyzetben és tónusban, a kocsmás férfiduruzsolás adomázós kedélyessége éppúgy megidézhette őket, mint a melankolikus motyogás a Rába parton vagy egy kurjantás a havas szekerezés közben a dél-zalai dombokon - így, leírva és egyben, egymás mellett viszont egyetlen lírai vallomás, aminek ha voltak is jelzései némely versekben, darabokban és a regényes méretű prózákban, itt ebben a kisprózai mesesorozatban merték igazán felidézni magukat. Semmi ideológia, semmi létmagyarázat, történeteket olvasunk megrendülten, és nem érezzük szükségét, hogy meditáljunk a „referencialitáson”, hogy tudálékoskodjunk valóság és szöveg viszonyán. Az igazi irodalom mindig valami ilyesféle üzenet: én mondom neked azt, ami nagyon fontos, de úgy, mintha történeteket mesélnék, amihez semmi közöm nincs. Egy Pál nevű ember a főszereplő, akiről olyasféle dolgokat tudunk meg, amik mintha Zalánnal történtek volna meg valaha. És itt a magyarázat, kapok észbe – ha kell ezt egyáltalán magyarázgatni - barátunk irodalmi kívülállására, váratlanul robbanó düheire, az ésszerűségnek fittyet hányó önpusztító napjaira. Itt a háttérben, a gyermekkorban – hiszen minden sorsszerűség ott vesz bennünket birtokában -, itt történtek meg ezek az események. Az első generációs értelmiségiek, polgárok esendősége… Persze, hogy az. De mindenkinél másként. S nem is az események a hangsúlyosak ezekben a kis tárcabeszélyekben, hanem a közeg, ahol megtörténtek, ahol megtörténhettek.

A szegénység, a nyomorúság.

Amiben még a „visszaképzelt” gyermeki tudat sem lát sok szépet, romantikusan kalandost. Hallottam én persze kubikus apjáról, korán elhalt bátyjáról, néha értesülök, hogy miket főz neki a mama, ki tudnék keresni néhány megvillanó verssort is, de ez így egyben… Nem az irodalomról beszélek, tudom, de ahhoz, hogy irodalomról beszélhessek, erről az élményről kell beszélni. Az élményről, ami eddig hallgatott. És most is, mintha valami Pál lenne itt, aki mindezt átélte. A szegénység szemérmes. A szegénység szégyenletes. Apánkról hallgatunk, mert kussolnunk kell egy olyan világban, ahol lebiggyednek a szájak a kubikus szó hallatán. Egy olyan irodalmi szalonvilágban, ahol fintorognak és jesszusmáriáznak és nahaggyámáezzeleznek, ha azt olvassák, hogy az öngyilkos alvadt vérét lapáttal szedik föl a parasztok, ha apánkat megalázva látjuk, ha öregapánkat némává nyomorítja a hatalom, hogy milyen is az a pofon, ami az ölelést helyettesíti, hogyan is tudja a kisgyerek kihányni és visszanyelni vérző szívét, hogy milyen illat is a lószar-szag, mi is a „kazlazás” a téglagyárban, ha azt, hogy valaki álló zsiletpengét applikál a gyerekek csúszdájába, ha azt, hogy a nagyseggű nevelő bácsi eltöri a tehetségesen hegedülő kisfiú ujjait, miközben tövig nyomja belé… Hát ez nem éppen a kánontermelők világa. Nem is fér bele semmiféle kánonba. Jobb hallgatni róla – csak hát nem lehet hallgatni a végtelenségig. És az irodalom legjava az efféle váratlanság: a hallgatás megtörése. Amikor muszáj beszélni, mert az oldalunkon fakadni ki a szó, mint olvastuk vizsgára hajdanán, ki Pesten, ki Szegeden.

Amikor Zalán regényt írt, nem regény lett belőle, hanem valami démonikus sorsrekonstrukció, most meg regényfélévé álltak össze a „véletlenül” létrejött és a leírásban hallatlan plaszticitást nyerő életdarabok. A realizmus diadala? Bizony az. Egy utca mint epikus tér… Nem ismerős? Mondjuk Peteleitől – Az én utcám. Gárdonyinál – Az én falum. És Tar Sándornál - A mi utcánk. Tar könyvét a kritika hol regénynek mondta, hol elbeszélés ciklusnak. Amikor első könyvéről méltatást írtam, már a címben is odaírtam a realizmus szót. Pedig éppen nem volt akkortájt ez – a posztmodernnel üzekedni próbáló neoavantgard idején – divatszó.

Hogy miért nem regény ez, ami itt van a kezünkben? Ahogy nem lett az Tarnál, de Hajnóczynál se az, ami a Márai-történetekben elkezdődött? Mert már annyi hit sem lehet reális mint akár a Makra idején, nem is beszélve, csak némán felidézve a klasszikus karriertörténeteket a Vörös és feketétől. Nincs a társadalomban erre se igény, se hajlam, így azután honnan lenne rá személyes tapasztalat vagy legalább késztetés. Mert miféle karriert is kínál ma a szegénységből elrugaszkodó „osztályváltó” akarat? Mit az ún. szociális emancipáció. A polgárosodás. A bűnözést vagy a pusztulást, a gazemberséget vagy az önfelszámoló frusztrációt. Epikusan közhely mindegyik. Vagy legalább is publicisztika. Boldog lehet, aki vállalva minden következményt legalább emlékezni mer és emlékeit kiöklendezheti magából.

Marad tehát a novellaforma. Mert ez a tematika prózába kívánkozva két tényezőről nem tud lemondani: a kulisszák precíz rajzáról és a „másik” emberről. Ha ezek „rendben vannak” (Zalán kedvenc ítélő formulája), akkor már van történet is, vagy akkor már cselekmény számba mehet az, ha nincs történet. És ott van segítségként, biztatásként, bátorításként, formaihletként. a magyar novella másfél száz év alatt kidolgozott sokfélesége. Negyedszázados olvasói élményeket újítottak fel bennem Zalán „téglagyári történetei”. És ezek nemcsak szociális élmények, hanem irodalmiak is, „szakmaiak” ha tetszik. Mi ez az „irodalmár” élmény? Röviden szólva az, hogy minden kis eset provokálja az írót, hogy új és új formát találjon az elmondására. Mint Hajnóczynál és Tarnál. Bennem van egy elképesztően súlyos, kegyetlen életanyag – vad véres képek és artikulálatlan hangok a múltból és a jelenből, torz arcok, nyomorult sorsok – mit tehetek, hogy szöveggé alakítsam ezeket? Anekdotába formálom és az anekdotát eltorzítom, úgy teszek, mintha mesélnék, mintha volna hallgatóságom, nem fogom vissza lírai hajlandóságomat és látomássá oldom azt, ami realitás, visszaemlékezem a balladára, mint totális ősformára, ritmikus varázsszöveggel kísérletezek, az egyes számot felcserélem harmadik személyű elbeszélőre, vagy hagyom a fenébe az elbeszélő „én”-t, mitológiai példákat kerítek a történet mögé, újsághírré hazudom azt, ami álom volt vagy fordítva… stb., stb. Ahogy ezt a nagy sorstörténetekkel megvert pályatársak is tették, Hajnóczy és Tar. Azaz: felfedezem a prózaírást.

Egy dolgot azonban nem értek. Mit kezdjünk ezzel a Pállal, akinek neve a könyv első szava, és mindenütt ott van, hol ilyen hol olyan szerepben, életkorban, helyzetben. Fölhívom Zalánt és megkérdem. „Te, hogy is hívták szegény bátyádat, tudod éppen olvasom…” „Pali, Palinak hívták, apám is Pál volt, na mi van még, megyek a színházba…” „Csak ez, és…” No, csókolom a dolgos…” – és itt egy leírhatatlan szó következik, meg a csönd. Ami épp oly kevéssé üres, mint amily kevéssé barátságtalan.

x

x

x

GÖNCÖLSZEKÉR

Pál, aki fordítva élt a normális emberekhez képest, azaz nappal aludt és éjszaka a Göncölszekér csillagait nézte tetőablakán keresztül az ágyából, most is a hunyorgó csillagokba bámult. A Szekér általában egy óra tájban jelenik meg az ablakában, és a világosodással fordul el teljesen emberünk szeme elől. Ilyenkor Pál is morogva befordul a fal felé, és aludni próbál. Nem mindig sikerrel.
A sok nézés, a sok vágy, mondta volna a csucsai ember, Pálban egyre inkább megerősítette azt a különös szomjúságot, hogy valamikor, egyszer, a Göncölszekér bakjára üljön fel, és a láthatatlan, hatalmas égi lovakat ő hajszolja habosra hajnalig. Feküdt, nézett, és tudta, tudva tudta, hogy el fog jönni az ő ideje. És várt, és csak nézett. Ha ma nem, holnap, ha holnap nem, holnap után. De el kell jönnie az időnek. Kivárt. Hogy mire várt, maga sem tudta pontosan, nyilván a jelre, aminek meg kell jelennie, különben miért nézné az évek sok száz, talán sok ezer éjszakáján a Göncölszekeret.
Az éjszakának, mint ezt elgondolta, mely a jelet hozza, el kellett jönnie, és az éjszaka, a jellel, egyszer végre el is jött. Nem tudta, nem tudatosította magában, mi a jel, de azonnal érezte, hogy cselekednie kell. Pál, aki csak trikóban szeretett aludni, altestét így éjszakánként soha nem fedte ruhadarab, gondolkodás nélkül fölállt az ágyában, feltépte a tetőablakot, kimászott a tetőre, és egyetlen ugrással a Göncölszekér bakján termett. Hogy hogyan tette, arra nem emlékezett már, hogy mennyi ideig tartott, míg fölért odáig, arra sem, de ott ült a Göncölszekér bakján, ahogy vágyta, ahogy elképzelte, ahogy lennie kellett az álmaiban. A láthatatlan hatalmas lovak szédítő tempóban vágtattak vele, időnként látta maga alatt a kéken forgolódó földet, érezte és élvezte a lovakról lecsorgó hab csípős szagát. Boldog volt, mert tudta, olyan történik vele, ami a világon senkivel, soha, a prófétákat kivéve, de hát ő, ugye, csak Pál volt, és semmiképpen sem próféta.
De most, de most mégis, ő volt a Göncölszekér kocsisa. Az Úr Illésként vihet, sújthat, szerethet bárkit, ám ez mégsem ugyanaz.
És ekkor különös dolgot vett észre a rohanásban – az ég egyetlen hatalmas vászonná világosodott, amelyen számára ismerős képek peregtek megállíthatatlan gyorsasággal. Egy kicsi gyereket látott, akit fellökött egy nagy bárány. A gyerek magányosan sírdogált. Aztán halott apját látta a hatalmas égben hatalmasan megjelenni, ahogy kubikos lapátjával az eget hányja. Ugyanő, a másik pillanatban, fekete öltönyben, fehér ingben, fehér vőfélyi szalaggal befordul a hajnali utcasarkon, nyomában a Súki cigány bandájával, akiknek már elszórta az éjszakai vőfélységért kapott pénzecskéket, és megáll az ablakuk alatt, hogy a Csak egy kislány van a világon nótát elzengje az anyjának a derengésben, miközben ők hárman, anya és két gyerek, bent lapulnak a szobában, és várják, hogy mikor lesz vége a cirkusznak. Aztán a bátyját látja motorozni, amit ő soha nem tudott, mármint motorozni, meg a nagybátyját, aki a hirtelen induló motor hátsó üléséről hatalmasan seggre esik, mert kirepül alóla az masina, míg Pál motort vezető testvére ezt észre sem véve, átrobog Szolnokra, hogy a nagybácsi ügyeit elintézzék. Nézi a szétvetett lábbal ülő elképedt nagybácsit, és hatalmasakat röhög rajta, miközben ő a porban ülve, egyre hangosabban mormogja maga elé, baszd meg, fiam, legközelebb inkább vonattal megyek. Pereg a film megállíthatatlan sebességgel, látja az anyját, aki a téglagyárban elszedő, férfimunkák közül is az egyik legnehezebb, aztán, amikor nekirontanak a nyerstéglák egy figyelmetlen pillanatban a hasának, és gyomorvérzést kap, kis kórház, és máris rendbe jön, és folytatja ott, ahol abbahagyja, amíg újra a hasának nem rontanak a nyerstéglák. A film pereg megállíthatatlanul tovább, Pál pedig egyre nagyobb izgalommal nézi a Göncölszekér száguldó bakjáról, mi történik. Gyerekek özönlenek a vásznon, egyiket Gatyának hívják, ő volt a legjobb focista, a másikat Mádi Bélának, ő volt a legerősebb, a harmadikat Dugónak, a negyediket Péter Bélának, az ötödiket Fodor Lacinak, és élnek még mind, és jó látnia, hogy milyen vidám kis utcagyerek közöttük ő is, fürdenek a téglagyári tóban, amelynek az iszapja teli van üvegcseréppel, rozsdás vasakkal, mindenféle életveszéllyel, és látja a filmen, hogy valamennyi gyereket elveri az anyja vagy az apja, amikor hazamerészkedik, mert ez így volt rendjén annak idején, ott a téglagyár környékén. Pál szereti nézni ezt a hatalmas mozit, sose gondolta volna, hogy lesz rá valaha is módja. Aztán lányokat lát, megszorongatott melleket és remegő kezekkel megtapogatott ágyékokat, cifrakerti sétákat, kézen fogva ballag egy nyúlánk lánnyal, miközben elhaladnak az éppen alapot ásó kubikos apja mellett, nincs rossz ízlésed, fiam, így beszól az akkor még fiatal ember, az apja, és nem zavartatva magát a lány feltűnően kerek formáit nézi, fent is, meg lent is, milyen különös, jut eszébe, hogy apa egykor élt, és hogy a bátyja is élt egykor, és mindketten megnézték a lányok seggét. Városok és arcok rengetege fordul eléje, pereg a film, megállíthatatlanul, Moszkvában issza a vodkát és a pálinkát a fiatal és vékony Jankovics tanárral, Jaltában szétverik a fejét és kirabolják, Kiss Robi, a később operatőrként és rendezőként elhíresült barát, meg Budai Matyi ápolják és mosdatják ki a saját szarából, esküvőkön táncol, Irén húgáén, a bátyjáén, a sajátján, gyerekek születnek, gyerekei, és itt van a nagyapja is, akit a világon talán legjobban szeretett annak idején, a bölcs öregember a szódásüveg szemüvegével, az éjszaka égve hagyott petróleumlámpájával és a kikészített féldeci pálinkával a viaszosvásznon, és a nagyanyja, aki csak papírra írta fel a lottószámokat, hogy amikor ötöse lett volna a felírt számok szerint, csak annyit mondjon, na, ez sikerült – és soha többé nem írt fel semmit a letépett barna csomagolópapír-darabokra. Itt vannak ők, megint itt vannak, valahogy. Pált hűvös fuvallat járja át, nem törődik vele, mert pereg a film, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik a szekeret, és az ég végtelen vásznán új és új történetek elevenednek meg. A bátyja autót szerel, ő olyan, mintha író lenne, Bakával és Géczivel, Szerváccal és Tóth Erzsivel lakja szét a kocsmákat, könyvei jelennek meg és díjakat kap. A vasárnapi húsleves tetején aranyló karikák ringanak az abonyi ház udvarán, pulykák rohangálnak felfújva vörös taréjukat, kacsák, libák, disznók csörtetnek a hátsó udvarban, kertet ás apával és a bátyjával, és csak ők hárman tudják, amit anya nem, vagy nem akar, hogy a nagy, másra előkészített leborított cserepek alatt egy-egy üveg bor van elrejtve a kert két végében, és aki elsőnek odaér, az húzhatja meg az adott üveget… Pál észre sem veszi, hogy kacag, olyan boldog, amilyen boldog talán soha nem volt életében, mert talán soha nem volt élete – aztán. És horgászik a téglagyári tavon, és a Rábán keszeget fognak Attila kisöccsével – fogadott fiával –, és a Balatonon Gáll Ádám festővel csukára várakoznak, és kiállításokat nyit meg Motoménak, Végh Andrisnak és a többieknek, külföldre utazik, tengereken nézi a hajnalt és az alkonyokat, Amerikában és Puerto Ricóban füvezik és nyakalja a whiskyt, lapot szerkeszt Mózsival és Szűgyi Zolival és Tanárkával, és Mózsi Ferkó azon a nagy vásznon nem a koporsóból méltatlankodik még, hogy megint kimaradt valaki a tudta nélkül a nyugati írók közül a Szivárványból… És nézi Pál mindezt a kavalkádot, és boldog, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik fönt az égben a szikrázó Szekeret, mintha megállíthatatlanul, és mintha nem…
Egyszerre megakad valamiben a Göncölszekér kereke, a láthatatlan hatalmas lovak megtorpannak, nyihogva elzuhannak, és kétségbeesve kapálóznak láthatatlan lábaikkal az ég felé, Pál érzi, hogy elveszíti az egyensúlyát, lefordul a bakról, zuhan, sokáig zuhan, tisztán érzékeli, ahogy a koponyája szétroppan a külső lépcsőház vízvezeték-kék színű korlátján, és az agya kiloccsan kettészakadt csontburkából. Mielőtt elsötétül előtte minden, még felnéz a Göncölre, az apja ott ül a bakon, vőfélyi fehér szalagját horizontig lobogtatja a szél, mellette ül a bátyja, akit magánál mindig sokkal jobban szeretett, és azok ketten valamit énekelnek odafönt, míg a hátsó ülésen terpeszkedő Sziveri költő azt kiabálja le, hiába izgultok, baszunk a világra. Aztán sötét, a Göncölszekér elfordul az ablak fölül, valaki felsikolt a hajnali házból kilépők közül, de Pált ez már nem izgatja. Eltakarná ugyan meztelen szemérmét, de nem bírja megmozdítani a kezét, ezért erről is lemond. Különben meg boldog, hogy azok odafönt már mindörökre repülnek, repülnek az ő szekerén…

Laterna magica

1.
Akasztott ember
kötelén árnyék hintáz
kölyök bámulja

nyála kicsorran
hideg kéj és rettenet
ébred húsában

kíváncsiság s a
menekülés undora
küzd egymás ellen

közben vigyorog
azon semmit sem érez
de mindent megért

2.

Csapódó ajtó
mögé surranó hangok
Fáradt zeneszánsz

ahogy a nő most
a meztelenségébe
belenyújtózik

Legyen délután
s várjon valakit aki
a virágcsokrot

az előtt dobja
az ágyra mielőtt a
sliccét lehúzná

3.

Üres órák a
koszlott pályaudvaron
lekésett minden

ség amikor már
semmi se pótolható
folthatatlanság

s lehúzott rolók
képzetébe tűnt élet
kezdetek nélkül

Lengő ajtón át
homályos klozet
ba lép csöpög víz csöpög

Kölyökként nézi
árnyék hintáz kötélen
akasztott ember

*

*

*

*

Haldokolva élet

Én
nem haldoklom
én így élek
nincs ebben gőg
sem alázat
sem ítélet
annyi vagyok
amennyit a létből
súlyom kiszorít
s már
nem érdekel
virág leszek-e majd
ki virít
vagy csak gyom
mit a köd lenyom
ha
ítéletre gyűlik
eszme és gond
fölöttem
amikor
a harang épp
értem kond
(und ittas
e másvilági utas)

Ne
gondold
hogy tréfa de
létem csak ennyi
készülök
rá hogy
innen átülök
máshova hol
rajtam kívül
nem ül már senki
nem lesz ott
senki soha
egyszerűen ennyi
el kell végre oda
menni
ahol a sok
piszok
lehámlik rólam
vagy utánam
hámlik
még néhány
elvetélt szólam
s betemet
ki betemet
egy elvásott
beteg tetemet
ki már élt
és halt is eleget

x

x

x

Átirat

Mostan színes hintákról álmodom
egyik kék égbe másik zöldbe visz el
de az is lehet, hogy utóbbi a föld
előbbi a halál s majd úgy megölel
a könnyem is kicsordul belé
akár a rossz kis gyerekeké
akik soha nem fogadnak szót
cigarettázni bújnak a szekrény mögé
és félnek amikor árnyék esik éjjel
a plafonra az utcavillanyoktól
hogy eljön aki elől elbújni nem lehet
úgy beszél majd hogy semmit se szól
csak pálcáját emeli és pálcája merő vér
mostan színes hintákról álmodom
s arról hogy valaki hallgat
                                        hozzám beszél
míg száll a hinta velem s a kék ég mögött
valami fekete nyílik meg zölden
mennyi virág mint egy Rippl-Rónai képen
és milyen jó lesz lengeni a színes hintákon
ott mélyen lent messze lent a földben

x

x

x

Holdfénytől megvakult kutya

Olyan ez mint halál a strandon
hirtelen sok lesz a víz s az ég
Döngve csapódik be egy kapu
valaki azt suttogja – elég

volt A fénykép meglobban s elég
földre esik akár a lágy rongy
és kibomlik ami össze volt
kötve Hintaló vár a napon

felejtve Sír mint egy láncra vont
és holdfénytől megvakult kutya
A létre szólna de nincs többé
kedve szólni rá s nincsen oka

hallgatni Lágy szárú laboda
a kertben Jó lesz spenót helyett
Nehéz lázak közt ver a szíve ír
whisky az utolsó kenet

pap és búcsúmondatok helyett
éjről éjre. A nappalok csak
nyitott szemmel átaludt évek
Irgalmatlan messze a holnap

hallgat a múlt – kitörölt honlap
Saját titka hackerévé lett
mikor rájött üres a jelen
semmiből pedig nem hajt élet

Hallja csontjában rág a féreg
meg se rezzen viszi a vonat
Hunyorogva lépek a versbe
látlak menekíted sorsodat

mögötted elhullott hajfonat
repedt üvegű megállt óra

(Egyszer majd felszállsz egy metróra
kopasz leszel és nagyon árva
Csodálkozol amikor meglátsz –
hát mégsem aláztál halálba)

x

x

x

A havon

A hó nem a halál      A hó csak félbe maradt élet
Vagy befejezett múlt      Ahogy a domboldalon lépek
vércsöpp vöröslik fel      lábamnál de arcomon
érzem sós-édes      melegét Mintha lidércláng vagy kísértet
Közelebb hajolok      hozzá s magamhoz hajlok közel
megrezzen a vércsepp      és szirma forróságot lehel
száraz ajkaimra      érzem valami most a hóból
a ködből a télből      hirtelen őrült nyárba visz át
Nem tudom ki küldte      s nekem küldte-e a pipacsát
Nem tépem le számmal      úgy hajolok hozzá remegve
mint aki megint él      s kinek lenne még ehhez kedve

Megkérdeztük Zalán Tibort - Elek Tibor interjúja - Bárkaonline, 2011 január
http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1845-megkerdeztuek-zalan-tibort

A mandarinközönség megbecsülése - Szabó Palócz Attila interjúja - Magyar Szó, 2010. december 27.
http://www.magyarszo.com/fex.page:2010-12-27_A_mandarinkozonseg_megbecsulese.xhtml

A megtévesztett költő - Szabó Palócz Attila inerjúja, Magyar Hírlap, 2010. december 11.
http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/a_megtevesztett_kolto.html

Istenek a hátsóudvarban - Kácsor Zsolt kritikája - Népszabadság, 2010. augusztus 7.
http://nol.hu/lap/konyvszemle/20100807-istenek_a_hatso_udvarban

Mondanám egyszer... Gruik Ibolya interjúja a Magyar Szóban
http://www.magyarszo.com/fex.page:9da7ca6d-4566-177b-b451-6b1114fc9d87.xhtml

Zalán Tibor: Dráma és költészet - kérdezi Farkas Jenő; megjelent a România literara 2009. október 30-i, magyar verzióban a Korunk, 2010/2-es számában
http://korunk.org/letoltlapok/zg_Korunk2010februar.pdf

A hatalom játszik velünk - Onagy Zoltán interjúja az Irodalmi Jelen Online-on
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4846

Friss színház - Rettentő görög vitéz - Nikisze írása a Stúdió K előadásáról
http://www.pagony.hu/index.php?page=article&id=698

... mert a gyerek alapvetően költői lény - Mészáros Csilla interjúja a Békés Megyei Jókai Színház honlapján
http://www.jokaiszinhaz.hu/%E2%80%9E%E2%80%A6-mert-gyerek-alapvetoen-koltoi-leny

Nagyvizit - Kikerülsz mindenből - A Litera.hu vendégségben Zalán Tibornál (Jánossy Lajos interjúja) 
http://www.litera.hu/hirek/kikerulsz-mindenbol

Az én városom - Szelek városa - válasz a Litera körkérdésére
http://www.litera.hu/hirek/szelek-varosa

Fodor György: Hiátus egy vázon - "Haikutudósunk, Fodor György, Zalán Tibor új kötetét elemzi rendhagyó módon" - bárkaonline
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1077:kritika-zalan-tibor-vazarol&catid=20:minden&Itemid=46

Zalán Tibor Óbudája - M2 - filmriport
http://www.mtv.hu/videotar/?id=33734

Zalán Tibor a gyermekszínházakról - M2 - filmriport
http://gyerekszinhaz.hu/?option=com_content&view=article&id=1131%3A17&Itemid=22

Zalán Tibort kérdeztük a szeme színéről, a hibernált angyalokról és Janus Pannoniusról - Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=833&Itemid=9

Beszélgetés Zalán Tiborral - Békés Megyei Színház-online; Színház.hu
/www.jokaiszinhaz.hu/beszelgetes-zalan-tiborral

Merő Béla: Elfogult írás Zalán Janusáról Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=811&Itemid=9

Nem csak erotikus epigrammák és püspöki méltóság prae.hu
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-nem-csak-erotikus-epigrammak-es-puspoki-meltosag

Undorral tölt el, ha Pannóniára gondolok - HIR6.hu<
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-undorral-tolt-el-ha-pannoniara-gondolok

+

+

+

Dévaj, víg borongás a világ állapotján

Harmat György a Vakkacsa tojásokról

Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab. Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. Lehetetlen fel nem ismerni a bábjáték rokonságát azzal az elmélyült tevékenységgel, ahogy a gyerekek babáznak. A Stúdió „K” 17 éven felülieknek szóló előadásában ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor Versinyin alezredes pöttöm bábfigurája két színész segédletével kitriciklizik a színről. A bábut és az apró gyermekjárművet egyszerre irányító figyelmes mozdulatok a babázó gyerek ihletett koncentrációját idézik. A gyermeki játékosság áthatja e minden tekintetben felnőtt produkció, a Vakkacsa tojások valamennyi mozzanatát. A paródia műfajának előfeltétele az, hogy az alkotóművész hívja elő és mozgósítsa agyának, lelkének játékkészségét. Zalán Tibor így tett, amikor munkába fogott a drámairodalom legjelesebb művei közül ötöt: az első részben Euripidész (Élektra), Shakespeare (Othello) és Moli?re (Tartuffe), a másodikban pedig Csehov (Három nővér) és Ibsen (A vadkacsa) kerül terítékre.
Zalán játékos írói kedve nyelvi lelemények, sajátos „alkalmazások” tömegével hinti tele a párbeszédeket, biztos, de nem zsarnoki kézzel vezetve így Fodor Tamás rendezőt az adekvát bábszcenikai megoldások felé. Élektra (itt: Ellöktra) „kezdett büszkülni magában” – mondja Hannus Zoltán rapszódosza, mi pedig látjuk-halljuk, amint a Homonnai Katalin által életre keltett mükénéi királylány valóban „büszkül”, azaz dagad a bábkeble, fújtat, liheg-piheg. A kicsavart címek, beszélő nevek egy része telitalálat (Klütorisz, Velencei Dezső, A vak kacsa), más része erőltetett (Kandalló, Paganéni), de rendszerük következetes.
A szöveg savát-borsát a pazarlóan adagolt pompás kínrímek, pánrímek, vakrímek, félrímek, rémrímek adják. Külön tanulmányt érdemelne az idézetek, utalások sokszínű hálója. A rangsort (az öt alapművön kívül) a Hamlet vezeti. Már rögtön az Élektra-változatban megjelenik a dán királyfi tragédiája, aláhúzva ezzel a két történet alapvető rokonságát. De akad itt szellemesen facsarintott Shakespeare-szonett („Az vagy nekem, mint testnek a tenyér”), Ady-szóhasználat („ellovan”: A ló kérdez), sőt Jaminszky László-sanzonszöveg felhasználása is („Én mindig Moszkváról álmodom, / Nekem csak ő a Párizsom”). A paródia bevált eszközei közé tartozik az ismétlés, ezzel Zalán olykor túlzottan is él – például a Három nővér (egyébként pompás) „röviddel apa halála előtt” szófordulata, a Prozorov lányok gyermektelenségére tett utalás vagy Oresztész (itt: Órestész) athéni vonatra vonatkozó poénja esetében.
A formai-nyelvi lelemények mellett az író olykor jelentősebb átszabásokat is végrehajt a művek tartalmi szövetén. Nála például nem Jago a fő intrikus, hanem neje, Emília (itt: Emilícia), a shakespeare-i gonosz kitalátor pedig csak sodródó báb (!) mellette, egyetlen áldozatuk Desdemona lesz, a többiek életben maradnak. Tartuffe (itt: Kopasz Tüff) sem veszt rajta végül, mert az Orgon családtagok igényt tartanak (nemi) szolgálataira. Az igazságérzetünket leginkább simogató változtatás A vadkacsán esik: nem szegény, ártatlan Hedvig kap golyót a végén, hanem a pusztítóan tisztességmániás Gregers. A Zalán-féle átiratok mindemellett megtartják az eredeti művek lényegét, fő konfliktusait. A paródia megengedte társadalmi-nyelvi aktualitások hol találóak (tiszttartó – tartótiszt), hol kevésbé („Monnyon le!”). Egészében véve kondenzált, költői szöveg ez a javából, szórakoztató, de nem könnyű feladvány. Ebbe a költészetbe olykor beleillik a vaskos trágárság, máskor kilóg belőle, öncélúnak hat. Ha gyakorisága nem is, jelenléte indokolt, hiszen e paródiák a szexualitás mint centrum köré szerveződnek. Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab.
Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. A karikatúraszobrokra emlékeztető bábok markánsan képviselik ezt, példa rá Élektra és Klütaimnésztra csupasz fél keble meg Tartuffe meredező fallosza. Karneváli trágárság ez, a színe mellett így mutatható meg a tragédiák visszája is. Fodor Tamás és a Stúdió „K” hosszú évek gyerekelőadásai során alakították ki azt a bábszínházi nyelvet, melyet most felnőtt közegben működtetnek.
A játszók fekete öltözékben vannak, de cseppet sem rejtik, hogy mozgatással-hanggal ők lelkesítik át a bábokat, melyeknek karakteres bumfordisága igencsak illik a paródiához, az elrajzoláshoz. Oresztész figurája először az őt alakító Nagypál Gábor vállán jelenik meg, majd a hóna alól kukucskál ki. A színész teste mint a báb játéktere: remek ötlet, kár, hogy a rendező ezt a későbbiekben nem alkalmazza. Tökéletesek viszont a díszletek: gyermekjátszótérre transzponálódnak a drámák. A színészek nagy odaadással léptetik Élektra apró lábacskáit a hálón felfelé. Ez és egy domború pajzs adja ugyanis a görög história díszletét. Az Othello színpadán ugyanennek a pajzsnak a homorú oldala már piciny medence, játék hajók úsznak benne, s öngyújtó lobbantja lángra őket. A Három nővér színpadképének fő elemei gyerekkocsik, A vadkacsa színtere pedig babaház – utalva a Nóra eredeti címére – és képeskönyv egyszerre. A fantáziadús, több mint kitűnő díszletek és bábok Németh Ilona és Bodor Kata alkotó képzeletét dicsérik.
Spilák Lajos egyszemélyes zenekara a játékosság bravúros csimborasszója. Síppal, dobbal és (ha nádi hegedűvel nem is, de) bendzsóval, xilofonnal kíséri az előadást, előfordul, hogy szájában harmonika, kezében gitár, lábán csörgődob. A Három nővérben beáll a színészek közé, visszafogott undoksággal ő adja Natasát (itt: Nanusi), majd úgy köt át Csehovról Ibsenre, hogy a Moszkva-parti esték pengetése Grieg Peer Gyntjévé alakul keze nyomán. A zeneszerző Spilák is tobzódik a mókás utalásokban Nino Rotától (Romeo és Júlia) Morricone westerndallamaiig és Bizet Carmenjéig.
Egyöntetűen kiváló a színtársulat. Hannus Zoltán a rapszódoszként megadott, a pátoszt visszájára fordító, ironikus alaphangot megtartja további szerepeiben is. Homonnai Katalin mint heves igazságérzetű, száraz Élektra és mint matróna Pernelle-né egyaránt remekel, Lovas Dániel rekedt-komikus dózseként, Vékes Csaba pasztell-komikus Olgaként emelkedik ki. Nyakó Júlia Klütaimnésztrától Másáig tehetségének egyébként viszonylag ritkán látható oldalát, a pajkos élvetegséget csillogtathatja. Nagypál Gábor megejtő komolysággal viszi végig (Oresztésztől Gregersig) ugyanazt a karikatúrát: ideges, értetlen, vonakodóan izgága. Mindig hasonló bábuja is: hosszúkás arcú, nagy fülű.
A Nagypál alakította figurák eredetiből kifordított neveibe Zalán beleszőtte Kafka zseniális novellájából, Az átváltozásból Samsáét – ennek miértjére a befejezésben derül fény. Az egységes stílussal, játékmóddal, az utalásokkal, idézetekkel, Samsa alakjának vezérfonallá emelésével az előadás szépen prezentálja, reprezentálja a világirodalom összehangzását, folyamatosságát. A Vakkacsa tojások alcíme akár ez is lehetne: Pajzán-vidám bevezetés a világirodalomba. Kafkánál Gregor Samsa „egy reggel… szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Zalán Tibor Órestész Samsája azt közli: arra ébredt, hogy a világ el lett rontva. A szexualitás mellett ez a paródiasor másik vezérmotívuma. Ha eddig nem derült volna ki: a Stúdió „K” produkciója rendkívül mulatságos.
Amennyiben ilyen dévaj kedvvel, szinte viháncolva lehet borongani az elrontott világ állapotján, az egyszerre vigasztaló és elgondolkodtató.

Zalán Tibor: Vakkacsa tojások (Stúdió „K”) Báb és díszlet: Németh Ilona és Bodor Kata. Zene: Spilák Lajos. Rendező: Fodor Tamás. Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Vékes Csaba.