|
|
Újdonságok
|
A Könyvhétre megjelent a Palatinus Kiadó gondozásában
új, kisprózákat tartalmazó kötetem GÖNCÖLSZEKÉR
|
|
GÖNCÖLSZEKÉRPál, aki fordítva élt a normális emberekhez képest, azaz nappal aludt és éjszaka a Göncölszekér csillagait nézte tetőablakán keresztül az ágyából, most is a hunyorgó csillagokba bámult. A Szekér általában egy óra tájban jelenik meg az ablakában, és a világosodással fordul el teljesen emberünk szeme elől. Ilyenkor Pál is morogva befordul a fal felé, és aludni próbál. Nem mindig sikerrel.
A sok nézés, a sok vágy, mondta volna a csucsai ember, Pálban egyre inkább megerősítette azt a különös szomjúságot, hogy valamikor, egyszer, a Göncölszekér bakjára üljön fel, és a láthatatlan, hatalmas égi lovakat ő hajszolja habosra hajnalig. Feküdt, nézett, és tudta, tudva tudta, hogy el fog jönni az ő ideje. És várt, és csak nézett. Ha ma nem, holnap, ha holnap nem, holnap után. De el kell jönnie az időnek. Kivárt. Hogy mire várt, maga sem tudta pontosan, nyilván a jelre, aminek meg kell jelennie, különben miért nézné az évek sok száz, talán sok ezer éjszakáján a Göncölszekeret.
Az éjszakának, mint ezt elgondolta, mely a jelet hozza, el kellett jönnie, és az éjszaka, a jellel, egyszer végre el is jött. Nem tudta, nem tudatosította magában, mi a jel, de azonnal érezte, hogy cselekednie kell. Pál, aki csak trikóban szeretett aludni, altestét így éjszakánként soha nem fedte ruhadarab, gondolkodás nélkül fölállt az ágyában, feltépte a tetőablakot, kimászott a tetőre, és egyetlen ugrással a Göncölszekér bakján termett. Hogy hogyan tette, arra nem emlékezett már, hogy mennyi ideig tartott, míg fölért odáig, arra sem, de ott ült a Göncölszekér bakján, ahogy vágyta, ahogy elképzelte, ahogy lennie kellett az álmaiban. A láthatatlan hatalmas lovak szédítő tempóban vágtattak vele, időnként látta maga alatt a kéken forgolódó földet, érezte és élvezte a lovakról lecsorgó hab csípős szagát. Boldog volt, mert tudta, olyan történik vele, ami a világon senkivel, soha, a prófétákat kivéve, de hát ő, ugye, csak Pál volt, és semmiképpen sem próféta.
De most, de most mégis, ő volt a Göncölszekér kocsisa. Az Úr Illésként vihet, sújthat, szerethet bárkit, ám ez mégsem ugyanaz.
És ekkor különös dolgot vett észre a rohanásban – az ég egyetlen hatalmas vászonná világosodott, amelyen számára ismerős képek peregtek megállíthatatlan gyorsasággal. Egy kicsi gyereket látott, akit fellökött egy nagy bárány. A gyerek magányosan sírdogált. Aztán halott apját látta a hatalmas égben hatalmasan megjelenni, ahogy kubikos lapátjával az eget hányja. Ugyanő, a másik pillanatban, fekete öltönyben, fehér ingben, fehér vőfélyi szalaggal befordul a hajnali utcasarkon, nyomában a Súki cigány bandájával, akiknek már elszórta az éjszakai vőfélységért kapott pénzecskéket, és megáll az ablakuk alatt, hogy a Csak egy kislány van a világon nótát elzengje az anyjának a derengésben, miközben ők hárman, anya és két gyerek, bent lapulnak a szobában, és várják, hogy mikor lesz vége a cirkusznak. Aztán a bátyját látja motorozni, amit ő soha nem tudott, mármint motorozni, meg a nagybátyját, aki a hirtelen induló motor hátsó üléséről hatalmasan seggre esik, mert kirepül alóla az masina, míg Pál motort vezető testvére ezt észre sem véve, átrobog Szolnokra, hogy a nagybácsi ügyeit elintézzék. Nézi a szétvetett lábbal ülő elképedt nagybácsit, és hatalmasakat röhög rajta, miközben ő a porban ülve, egyre hangosabban mormogja maga elé, baszd meg, fiam, legközelebb inkább vonattal megyek. Pereg a film megállíthatatlan sebességgel, látja az anyját, aki a téglagyárban elszedő, férfimunkák közül is az egyik legnehezebb, aztán, amikor nekirontanak a nyerstéglák egy figyelmetlen pillanatban a hasának, és gyomorvérzést kap, kis kórház, és máris rendbe jön, és folytatja ott, ahol abbahagyja, amíg újra a hasának nem rontanak a nyerstéglák. A film pereg megállíthatatlanul tovább, Pál pedig egyre nagyobb izgalommal nézi a Göncölszekér száguldó bakjáról, mi történik. Gyerekek özönlenek a vásznon, egyiket Gatyának hívják, ő volt a legjobb focista, a másikat Mádi Bélának, ő volt a legerősebb, a harmadikat Dugónak, a negyediket Péter Bélának, az ötödiket Fodor Lacinak, és élnek még mind, és jó látnia, hogy milyen vidám kis utcagyerek közöttük ő is, fürdenek a téglagyári tóban, amelynek az iszapja teli van üvegcseréppel, rozsdás vasakkal, mindenféle életveszéllyel, és látja a filmen, hogy valamennyi gyereket elveri az anyja vagy az apja, amikor hazamerészkedik, mert ez így volt rendjén annak idején, ott a téglagyár környékén. Pál szereti nézni ezt a hatalmas mozit, sose gondolta volna, hogy lesz rá valaha is módja. Aztán lányokat lát, megszorongatott melleket és remegő kezekkel megtapogatott ágyékokat, cifrakerti sétákat, kézen fogva ballag egy nyúlánk lánnyal, miközben elhaladnak az éppen alapot ásó kubikos apja mellett, nincs rossz ízlésed, fiam, így beszól az akkor még fiatal ember, az apja, és nem zavartatva magát a lány feltűnően kerek formáit nézi, fent is, meg lent is, milyen különös, jut eszébe, hogy apa egykor élt, és hogy a bátyja is élt egykor, és mindketten megnézték a lányok seggét. Városok és arcok rengetege fordul eléje, pereg a film, megállíthatatlanul, Moszkvában issza a vodkát és a pálinkát a fiatal és vékony Jankovics tanárral, Jaltában szétverik a fejét és kirabolják, Kiss Robi, a később operatőrként és rendezőként elhíresült barát, meg Budai Matyi ápolják és mosdatják ki a saját szarából, esküvőkön táncol, Irén húgáén, a bátyjáén, a sajátján, gyerekek születnek, gyerekei, és itt van a nagyapja is, akit a világon talán legjobban szeretett annak idején, a bölcs öregember a szódásüveg szemüvegével, az éjszaka égve hagyott petróleumlámpájával és a kikészített féldeci pálinkával a viaszosvásznon, és a nagyanyja, aki csak papírra írta fel a lottószámokat, hogy amikor ötöse lett volna a felírt számok szerint, csak annyit mondjon, na, ez sikerült – és soha többé nem írt fel semmit a letépett barna csomagolópapír-darabokra. Itt vannak ők, megint itt vannak, valahogy. Pált hűvös fuvallat járja át, nem törődik vele, mert pereg a film, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik a szekeret, és az ég végtelen vásznán új és új történetek elevenednek meg. A bátyja autót szerel, ő olyan, mintha író lenne, Bakával és Géczivel, Szerváccal és Tóth Erzsivel lakja szét a kocsmákat, könyvei jelennek meg és díjakat kap. A vasárnapi húsleves tetején aranyló karikák ringanak az abonyi ház udvarán, pulykák rohangálnak felfújva vörös taréjukat, kacsák, libák, disznók csörtetnek a hátsó udvarban, kertet ás apával és a bátyjával, és csak ők hárman tudják, amit anya nem, vagy nem akar, hogy a nagy, másra előkészített leborított cserepek alatt egy-egy üveg bor van elrejtve a kert két végében, és aki elsőnek odaér, az húzhatja meg az adott üveget… Pál észre sem veszi, hogy kacag, olyan boldog, amilyen boldog talán soha nem volt életében, mert talán soha nem volt élete – aztán. És horgászik a téglagyári tavon, és a Rábán keszeget fognak Attila kisöccsével – fogadott fiával –, és a Balatonon Gáll Ádám festővel csukára várakoznak, és kiállításokat nyit meg Motoménak, Végh Andrisnak és a többieknek, külföldre utazik, tengereken nézi a hajnalt és az alkonyokat, Amerikában és Puerto Ricóban füvezik és nyakalja a whiskyt, lapot szerkeszt Mózsival és Szűgyi Zolival és Tanárkával, és Mózsi Ferkó azon a nagy vásznon nem a koporsóból méltatlankodik még, hogy megint kimaradt valaki a tudta nélkül a nyugati írók közül a Szivárványból… És nézi Pál mindezt a kavalkádot, és boldog, és a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik fönt az égben a szikrázó Szekeret, mintha megállíthatatlanul, és mintha nem…
Egyszerre megakad valamiben a Göncölszekér kereke, a láthatatlan hatalmas lovak megtorpannak, nyihogva elzuhannak, és kétségbeesve kapálóznak láthatatlan lábaikkal az ég felé, Pál érzi, hogy elveszíti az egyensúlyát, lefordul a bakról, zuhan, sokáig zuhan, tisztán érzékeli, ahogy a koponyája szétroppan a külső lépcsőház vízvezeték-kék színű korlátján, és az agya kiloccsan kettészakadt csontburkából. Mielőtt elsötétül előtte minden, még felnéz a Göncölre, az apja ott ül a bakon, vőfélyi fehér szalagját horizontig lobogtatja a szél, mellette ül a bátyja, akit magánál mindig sokkal jobban szeretett, és azok ketten valamit énekelnek odafönt, míg a hátsó ülésen terpeszkedő Sziveri költő azt kiabálja le, hiába izgultok, baszunk a világra. Aztán sötét, a Göncölszekér elfordul az ablak fölül, valaki felsikolt a hajnali házból kilépők közül, de Pált ez már nem izgatja. Eltakarná ugyan meztelen szemérmét, de nem bírja megmozdítani a kezét, ezért erről is lemond. Különben meg boldog, hogy azok odafönt már mindörökre repülnek, repülnek az ő szekerén…
|
|
* * * * Haldokolva élet Én
nem haldoklom
én így élek
nincs ebben gőg
sem alázat
sem ítélet
annyi vagyok
amennyit a létből
súlyom kiszorít
s már
nem érdekel
virág leszek-e majd
ki virít
vagy csak gyom
mit a köd lenyom
ha
ítéletre gyűlik
eszme és gond
fölöttem
amikor
a harang épp
értem kond
(und ittas
e másvilági utas) Ne
gondold
hogy tréfa de
létem csak ennyi
készülök
rá hogy
innen átülök
máshova hol
rajtam kívül
nem ül már senki
nem lesz ott
senki soha
egyszerűen ennyi
el kell végre oda
menni
ahol a sok
piszok
lehámlik rólam
vagy utánam
hámlik
még néhány
elvetélt szólam
s betemet
ki betemet
egy elvásott
beteg tetemet
ki már élt
és halt is eleget x x x
|
|
Átirat Mostan színes hintákról álmodom
egyik kék égbe másik zöldbe visz el
de az is lehet, hogy utóbbi a föld
előbbi a halál s majd úgy megölel
a könnyem is kicsordul belé
akár a rossz kis gyerekeké
akik soha nem fogadnak szót
cigarettázni bújnak a szekrény mögé
és félnek amikor árnyék esik éjjel
a plafonra az utcavillanyoktól
hogy eljön aki elől elbújni nem lehet
úgy beszél majd hogy semmit se szól
csak pálcáját emeli és pálcája merő vér
mostan színes hintákról álmodom
s arról hogy valaki hallgat
hozzám beszél
míg száll a hinta velem s a kék ég mögött
valami fekete nyílik meg zölden
mennyi virág mint egy Rippl-Rónai képen
és milyen jó lesz lengeni a színes hintákon
ott mélyen lent messze lent a földben x x x
|
|
Holdfénytől megvakult kutya Olyan ez mint halál a strandon
hirtelen sok lesz a víz s az ég
Döngve csapódik be egy kapu
valaki azt suttogja – elég volt A fénykép meglobban s elég
földre esik akár a lágy rongy
és kibomlik ami össze volt
kötve Hintaló vár a napon
felejtve Sír mint egy láncra vont
és holdfénytől megvakult kutya
A létre szólna de nincs többé
kedve szólni rá s nincsen oka
hallgatni Lágy szárú laboda
a kertben Jó lesz spenót helyett
Nehéz lázak közt ver a szíve ír
whisky az utolsó kenet
pap és búcsúmondatok helyett
éjről éjre. A nappalok csak
nyitott szemmel átaludt évek
Irgalmatlan messze a holnap
hallgat a múlt – kitörölt honlap
Saját titka hackerévé lett
mikor rájött üres a jelen
semmiből pedig nem hajt élet Hallja csontjában rág a féreg
meg se rezzen viszi a vonat
Hunyorogva lépek a versbe
látlak menekíted sorsodat mögötted elhullott hajfonat
repedt üvegű megállt óra (Egyszer majd felszállsz egy metróra
kopasz leszel és nagyon árva
Csodálkozol amikor meglátsz –
hát mégsem aláztál halálba) x x x
|
|
A havon A hó nem a halál A hó csak félbe maradt élet
Vagy befejezett múlt Ahogy a domboldalon lépek
vércsöpp vöröslik fel lábamnál de arcomon
érzem sós-édes melegét Mintha lidércláng vagy kísértet
Közelebb hajolok hozzá s magamhoz hajlok közel
megrezzen a vércsepp és szirma forróságot lehel
száraz ajkaimra érzem valami most a hóból
a ködből a télből hirtelen őrült nyárba visz át
Nem tudom ki küldte s nekem küldte-e a pipacsát
Nem tépem le számmal úgy hajolok hozzá remegve
mint aki megint él s kinek lenne még ehhez kedve x x x
|
|
Mondanám egyszer... Gruik Ibolya interjúja a Magyar Szóban
http://www.magyarszo.com/fex.page:9da7ca6d-4566-177b-b451-6b1114fc9d87.xhtml
|
|
Zalán Tibor: Dráma és költészet - kérdezi Farkas Jenő; megjelent a România literara 2009. október 30-i, magyar verzióban a Korunk, 2010/2-es számában
http://korunk.org/letoltlapok/zg_Korunk2010februar.pdf
|
|
A hatalom játszik velünk - Onagy Zoltán interjúja az Irodalmi Jelen Online-on
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4846
|
|
Friss színház - Rettentő görög vitéz - Nikisze írása a Stúdió K előadásáról
http://www.pagony.hu/index.php?page=article&id=698
|
|
... mert a gyerek alapvetően költői lény - Mészáros Csilla interjúja a Békés Megyei Jókai Színház honlapján
http://www.jokaiszinhaz.hu/%E2%80%9E%E2%80%A6-mert-gyerek-alapvetoen-koltoi-leny
|
|
Nagyvizit - Kikerülsz mindenből - A Litera.hu vendégségben Zalán Tibornál (Jánossy Lajos interjúja)
http://www.litera.hu/hirek/kikerulsz-mindenbol
|
|
Az én városom - Szelek városa - válasz a Litera körkérdésére
http://www.litera.hu/hirek/szelek-varosa
|
|
Fodor György: Hiátus egy vázon - "Haikutudósunk, Fodor György, Zalán Tibor új kötetét elemzi rendhagyó módon" - bárkaonline
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1077:kritika-zalan-tibor-vazarol&catid=20:minden&Itemid=46
|
|
Zalán Tibor Óbudája - M2 - filmriport
http://www.mtv.hu/videotar/?id=33734
|
|
Zalán Tibor a gyermekszínházakról - M2 - filmriport
http://gyerekszinhaz.hu/?option=com_content&view=article&id=1131%3A17&Itemid=22
|
Zalán Tibort kérdeztük a szeme színéről, a hibernált angyalokról és Janus Pannoniusról - Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=833&Itemid=9
|
|
Beszélgetés Zalán Tiborral - Békés Megyei Színház-online; Színház.hu
/www.jokaiszinhaz.hu/beszelgetes-zalan-tiborral
|
|
Merő Béla: Elfogult írás Zalán Janusáról Bárka-online
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=811&Itemid=9
|
|
Nem csak erotikus epigrammák és püspöki méltóság prae.hu
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-nem-csak-erotikus-epigrammak-es-puspoki-meltosag
|
|
Undorral tölt el, ha Pannóniára gondolok - HIR6.hu<
http://www.jokaiszinhaz.hu/rolunk-irtak-undorral-tolt-el-ha-pannoniara-gondolok
|
|
+ + + Dévaj, víg borongás a világ állapotján Harmat György a Vakkacsa tojásokról Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab. Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. Lehetetlen fel nem ismerni a bábjáték rokonságát azzal az elmélyült tevékenységgel, ahogy a gyerekek babáznak. A Stúdió „K” 17 éven felülieknek szóló előadásában ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor Versinyin alezredes pöttöm bábfigurája két színész segédletével kitriciklizik a színről. A bábut és az apró gyermekjárművet egyszerre irányító figyelmes mozdulatok a babázó gyerek ihletett koncentrációját idézik. A gyermeki játékosság áthatja e minden tekintetben felnőtt produkció, a Vakkacsa tojások valamennyi mozzanatát. A paródia műfajának előfeltétele az, hogy az alkotóművész hívja elő és mozgósítsa agyának, lelkének játékkészségét. Zalán Tibor így tett, amikor munkába fogott a drámairodalom legjelesebb művei közül ötöt: az első részben Euripidész (Élektra), Shakespeare (Othello) és Moli?re (Tartuffe), a másodikban pedig Csehov (Három nővér) és Ibsen (A vadkacsa) kerül terítékre.
Zalán játékos írói kedve nyelvi lelemények, sajátos „alkalmazások” tömegével hinti tele a párbeszédeket, biztos, de nem zsarnoki kézzel vezetve így Fodor Tamás rendezőt az adekvát bábszcenikai megoldások felé. Élektra (itt: Ellöktra) „kezdett büszkülni magában” – mondja Hannus Zoltán rapszódosza, mi pedig látjuk-halljuk, amint a Homonnai Katalin által életre keltett mükénéi királylány valóban „büszkül”, azaz dagad a bábkeble, fújtat, liheg-piheg. A kicsavart címek, beszélő nevek egy része telitalálat (Klütorisz, Velencei Dezső, A vak kacsa), más része erőltetett (Kandalló, Paganéni), de rendszerük következetes.
A szöveg savát-borsát a pazarlóan adagolt pompás kínrímek, pánrímek, vakrímek, félrímek, rémrímek adják. Külön tanulmányt érdemelne az idézetek, utalások sokszínű hálója. A rangsort (az öt alapművön kívül) a Hamlet vezeti. Már rögtön az Élektra-változatban megjelenik a dán királyfi tragédiája, aláhúzva ezzel a két történet alapvető rokonságát. De akad itt szellemesen facsarintott Shakespeare-szonett („Az vagy nekem, mint testnek a tenyér”), Ady-szóhasználat („ellovan”: A ló kérdez), sőt Jaminszky László-sanzonszöveg felhasználása is („Én mindig Moszkváról álmodom, / Nekem csak ő a Párizsom”). A paródia bevált eszközei közé tartozik az ismétlés, ezzel Zalán olykor túlzottan is él – például a Három nővér (egyébként pompás) „röviddel apa halála előtt” szófordulata, a Prozorov lányok gyermektelenségére tett utalás vagy Oresztész (itt: Órestész) athéni vonatra vonatkozó poénja esetében.
A formai-nyelvi lelemények mellett az író olykor jelentősebb átszabásokat is végrehajt a művek tartalmi szövetén. Nála például nem Jago a fő intrikus, hanem neje, Emília (itt: Emilícia), a shakespeare-i gonosz kitalátor pedig csak sodródó báb (!) mellette, egyetlen áldozatuk Desdemona lesz, a többiek életben maradnak. Tartuffe (itt: Kopasz Tüff) sem veszt rajta végül, mert az Orgon családtagok igényt tartanak (nemi) szolgálataira. Az igazságérzetünket leginkább simogató változtatás A vadkacsán esik: nem szegény, ártatlan Hedvig kap golyót a végén, hanem a pusztítóan tisztességmániás Gregers. A Zalán-féle átiratok mindemellett megtartják az eredeti művek lényegét, fő konfliktusait. A paródia megengedte társadalmi-nyelvi aktualitások hol találóak (tiszttartó – tartótiszt), hol kevésbé („Monnyon le!”). Egészében véve kondenzált, költői szöveg ez a javából, szórakoztató, de nem könnyű feladvány. Ebbe a költészetbe olykor beleillik a vaskos trágárság, máskor kilóg belőle, öncélúnak hat. Ha gyakorisága nem is, jelenléte indokolt, hiszen e paródiák a szexualitás mint centrum köré szerveződnek. Shakespeare-i parafrázissal élve: szex az egész világ, és benne minden színdarab.
Ez az öt kis mű egyik közös központi gondolata. A karikatúraszobrokra emlékeztető bábok markánsan képviselik ezt, példa rá Élektra és Klütaimnésztra csupasz fél keble meg Tartuffe meredező fallosza. Karneváli trágárság ez, a színe mellett így mutatható meg a tragédiák visszája is. Fodor Tamás és a Stúdió „K” hosszú évek gyerekelőadásai során alakították ki azt a bábszínházi nyelvet, melyet most felnőtt közegben működtetnek.
A játszók fekete öltözékben vannak, de cseppet sem rejtik, hogy mozgatással-hanggal ők lelkesítik át a bábokat, melyeknek karakteres bumfordisága igencsak illik a paródiához, az elrajzoláshoz. Oresztész figurája először az őt alakító Nagypál Gábor vállán jelenik meg, majd a hóna alól kukucskál ki. A színész teste mint a báb játéktere: remek ötlet, kár, hogy a rendező ezt a későbbiekben nem alkalmazza. Tökéletesek viszont a díszletek: gyermekjátszótérre transzponálódnak a drámák. A színészek nagy odaadással léptetik Élektra apró lábacskáit a hálón felfelé. Ez és egy domború pajzs adja ugyanis a görög história díszletét. Az Othello színpadán ugyanennek a pajzsnak a homorú oldala már piciny medence, játék hajók úsznak benne, s öngyújtó lobbantja lángra őket. A Három nővér színpadképének fő elemei gyerekkocsik, A vadkacsa színtere pedig babaház – utalva a Nóra eredeti címére – és képeskönyv egyszerre. A fantáziadús, több mint kitűnő díszletek és bábok Németh Ilona és Bodor Kata alkotó képzeletét dicsérik.
Spilák Lajos egyszemélyes zenekara a játékosság bravúros csimborasszója. Síppal, dobbal és (ha nádi hegedűvel nem is, de) bendzsóval, xilofonnal kíséri az előadást, előfordul, hogy szájában harmonika, kezében gitár, lábán csörgődob. A Három nővérben beáll a színészek közé, visszafogott undoksággal ő adja Natasát (itt: Nanusi), majd úgy köt át Csehovról Ibsenre, hogy a Moszkva-parti esték pengetése Grieg Peer Gyntjévé alakul keze nyomán. A zeneszerző Spilák is tobzódik a mókás utalásokban Nino Rotától (Romeo és Júlia) Morricone westerndallamaiig és Bizet Carmenjéig.
Egyöntetűen kiváló a színtársulat. Hannus Zoltán a rapszódoszként megadott, a pátoszt visszájára fordító, ironikus alaphangot megtartja további szerepeiben is. Homonnai Katalin mint heves igazságérzetű, száraz Élektra és mint matróna Pernelle-né egyaránt remekel, Lovas Dániel rekedt-komikus dózseként, Vékes Csaba pasztell-komikus Olgaként emelkedik ki. Nyakó Júlia Klütaimnésztrától Másáig tehetségének egyébként viszonylag ritkán látható oldalát, a pajkos élvetegséget csillogtathatja. Nagypál Gábor megejtő komolysággal viszi végig (Oresztésztől Gregersig) ugyanazt a karikatúrát: ideges, értetlen, vonakodóan izgága. Mindig hasonló bábuja is: hosszúkás arcú, nagy fülű.
A Nagypál alakította figurák eredetiből kifordított neveibe Zalán beleszőtte Kafka zseniális novellájából, Az átváltozásból Samsáét – ennek miértjére a befejezésben derül fény. Az egységes stílussal, játékmóddal, az utalásokkal, idézetekkel, Samsa alakjának vezérfonallá emelésével az előadás szépen prezentálja, reprezentálja a világirodalom összehangzását, folyamatosságát. A Vakkacsa tojások alcíme akár ez is lehetne: Pajzán-vidám bevezetés a világirodalomba. Kafkánál Gregor Samsa „egy reggel… szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Zalán Tibor Órestész Samsája azt közli: arra ébredt, hogy a világ el lett rontva. A szexualitás mellett ez a paródiasor másik vezérmotívuma. Ha eddig nem derült volna ki: a Stúdió „K” produkciója rendkívül mulatságos.
Amennyiben ilyen dévaj kedvvel, szinte viháncolva lehet borongani az elrontott világ állapotján, az egyszerre vigasztaló és elgondolkodtató. Zalán Tibor: Vakkacsa tojások (Stúdió „K”) Báb és díszlet: Németh Ilona és Bodor Kata. Zene: Spilák Lajos. Rendező: Fodor Tamás. Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Vékes Csaba.
|
|
x
x
x
Bányai János
Táj- és jelkép
Híd, 2008. szeptember
Zalán Tibornak Váz címen a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút
Kiadó gondozásában haikukat tartalmazó kötete jelent meg 2008-ban
a Japán cédrus elnevezésű füzetsorozat első köteteként. Nyomban utána,
vagy vele párhuzamosan, a sorozat második köteteként, Ősi fenyő címen
„Japán haikuk Vihar Judit fordításában”.
A két kisalakú, szépen megmunkált
spirálos kötet mintha azt jelezné, hogy újra eljött, bár lehet, el sem
múlott, a haiku ideje a magyar költészetben. Azzal is számolni kell, hogy
a Napút folyóirat ez évi harmadik száma Cseresznyevirágzás címen magyar
haiku-válogatást adott ki Szepes Erika tanulmányával Nagy Zopán
többszintű haikuvilágáról és Ivanovics Beatrixnak haiku. című esszéjével.
Ötvennél is több nagyobbára ismeretlen kortárs magyar költő sok haikuja
olvasható a folyóiratban.
Pap József sajnálatosan nincs köztük. De mi az
ő haikuit (is) kedveljük. A japáni versformának mifelénk ő a honosítója.
Nyomban hozzáteszem, nem mellékes adat, néhány évtizeddel ezelőtt
Újvidéken Aleksandar Nejgebauer hírneves angoltanár vezetésével haikuiskola
működött, folyóiratot adtak ki, köteteket is. Ennek az iskolának volt
gyorsan önállósuló egyik neves (idézőjelben) „tanítványa” Pap József, aki
aztán élete végéig művelte ezt a látszólag egyszerű, ám rendkívül igényes
költői beszédformát.
Azért mondom ilyen elmosódottan, hogy „költői beszédformát”, mert
a haiku, eltérően az európai kötött versformáktól, egyszerre és egy időben
forma is meg műfaj is. Japánból került Európába, és a múlt század eleje óta,
főként Kosztolányi fordításai nyomán vált ismertté a magyar költészetben.
A haikuban a sorok száma kötött, mindig három, úgyszintén a szótagszáma
is állandó, mindig tizenhét, a sorok szótagszáma pedig öt, hét, öt,
és ettől csak elvétve akadni eltérésre, főként inkább a kortárs (a modern)
haiku-szerzők munkáiban. E szigorú formai kötöttségek mellett a haiku
műfaj is, leginkább a korai, a hagyományos haiku teremtette meg a műfajt.
Műfajiságát két szó határozza meg, az ún. évszakszó, amellyel „jeleznie
kell a költőnek, milyen évszakban, esetleg mely hónapban láttatja a tájat”
(Szepes Erika), mert a haiku rendszerint tájképet fest, valamilyen „természeti
képpel kezdődik”.
A másik műfajmeghatározó szó a hasítószó, mert a
haiku második sora és a harmadik sor között rendszerint valamilyen váltás,
fordulat, esetleg meglepetést keltő csattanó áll, ami a haikut átemeli a
természeti képből az érzelem, a tapasztalat, a gondolat, a világkép tereibe.
Más szóval, a haiku műfajiságának is erős formai jegyei vannak, ezt jelzi
mind az évszak-, mind a hasítószó, ám ezek a jegyek nyomban bevezetnek
a haiku tartalmába és témavilágába, akár állandósult motívumai körébe,
mert általuk szólaltatják meg az emberi létezés alap- meg végső kérdéseit.
A haiku, akár formaként, akár műfajként értjük, mindig és szinte kivétel
nélkül elidőzésre, töprengésre, gondolkodásra késztet, ami egyúttal azt is
jelenti, hogy számít az olvasó közreműködésére.
A haiku az olvasó közreműködésével
válik teljessé, és erre a haikuköltő, akár homályos fogalmazással,
akár meglepő csattanóval rá is játszik. A haiku megértésének
nehézsége is ebből következik. A haikut nagyobbára csak körülírni lehet,
értelmezni alig, végső jelentését meghatározni sehogy sem. A haiku jelképes,
a japáni filozófiákba ágyazott, mitikus, nemegyszer misztikusnak
látszó jelentését vagy átéli az olvasó vagy nem, megértésének harmadik
útja nincs.
Az európai és ezzel együtt a magyar haiku csak közelíteni tud a japán
haiku szimbolikus jelentése felé. Éppen ezért errefelé a haikut a saját költői
hagyományvilághoz igazítják a költők, még akkor is, ha a formai jegyek
szigorú betartása mellett célba veszik a haiku műfajiságát is. Legjobb példa
erre Bertók László Háromkák (Magvető Kiadó, 2004) című, csupa haikut,
azaz „háromkát” közlő verseskönyve. Bertók nemcsak a haiku nevét magyarította,
látszólag találóan, hiszen nevével azt mondja, hogy a vers háromsoros,
ám mégis tévesen, mégpedig a kicsinyítő képző miatt; a haiku
felől nem a mérete dönt, látjuk majd ezt Zalán Tibor kötete kezdő- és
záróversének olvasásakor.
Bertók másként is (szándékosan) vétett a haiku
hagyományos szabályai ellen, főként azzal, hogy itt-ott rímhelyzetbe hozta
a sorokat, holott az eredeti haiku sohasem rímel, máskor ismert vagy kevésbé
ismert verslábakat, sőt ütemeket rejtett a verssorokba, amivel megint
csak vétett a hangsúlyt nem ismerő japán haiku szabályai ellen. Más szóval,
Bertók nemcsak a haiku nevét, hanem a haikut magát is magyarítani
igyekezett, aminek sikeréről vagy sikertelenségéről itt most ne essék szó.
Annyit azonban hozzá kell tenni, hogy Bertók – igazi haikuköltőként – olvasóját
a kertbe hívja, jelezvén ezáltal a haikunak szoros függőségét a természettől,
a tájtól, minthogy – említettem már – a haiku rendre természeti
vagy tájképpel indul. E kötelemnek betartását viszont csak az indokolja, ha
a képnek szimbolikus jelentése előhívható. Álljon itt most Bertóknak egy
háromkája, főként azért, mert benne éppen a hagyományos haiku jegyei
szólalnak meg, akár haiku-poétikának is tekinthető, Zalán olvasása előtt
pedig mottónak: „Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste.”
A lepkét idézi meg a vers, a lepkelétbe épített igenek és nemek ellentétét,
részint tehát természeti kép, részint pedig jelképes jelentés uralja a vers
három sorát, és innen kezdődően, elidőzve e soroknál, mintha értelmileg
elérhető lenne már nem csupán a lepke-létbe, hanem az ember-létbe épített
igenek és nemek feszültsége...
Zalán Tibor Váz című haikukat tartalmazó kötete mintha egészében
a Bertóknál megfogalmazott haiku-poétikára épülne. Zalán is magyarította
a japán haikut, nem is nagyon tehetett mást. Mégpedig költőelődök
közvetlen vagy közvetett idézésével. Ilyen a Remegések című Adyt
idéző remek haiku: „Jöttem a Gangesz / a Tisza-parton virág / nyílt
Mit keresek”, messzebbről, de úgyszintén Adyt idézi fel a Lelkek című
haiku: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt lelkek / álomszerűen”. Az
első haiku az Ady-vers (A Tisza-parton) kulcsszavait idézi, miközben a
haiku-szabályokat hiánytalanul betartja. A „virág” (Adynál „harangvirág”)
lehet az évszakszó, virágzás idején festi a vers a Tisza-partot, a
„Mit” pedig, minthogy pont nélkül nagybetű a harmadik sor közepén, a
hasítószó. A japán haiku hátterében, állítja Szepes Erika, a japán mitológia
szimbolikus világa sejlik fel, Zalán versének hátterében a magyar
költői hagyományvilág, mégpedig erősen a szimbolizmusra építkezve. A
második haikuban nem ismerhető fel az évszakszó, ám az „elkoszlott”
képet idéz fel, a táj is elkoszolhat, nemcsak a lélek, a szakítószó viszont a
második sor („rongyolt lelkek”) és a harmadik sor („álomszerűen”) erős
kontrasztja, a kint és a bent, a látott és az álmodott ellentéte. Jól látható
hát, hogy Zalán Tibor, miközben magyarítja a japán versformát, mégpedig
a Bertókétól eltérő módon, betartja a japán forma szabályait, még ha
valamennyire elmosódottan is.
De Zalán másfelé is tájékozódik, például Seneca bölcsességei felé: a
Seneca-zárlatok I így hangzik: „Vágynak arra hogy / féljenek tőlük s félnek /
hogy félik őket”, a másik Seneca vers pedig így: „Milyen szánalmas / aki
– ha már élni se / – nem tud meghalni”. A Senecától kölcsönzött gondolatok
aforizmaként ragyognak fel Zalán interpretációjában, mégpedig
éppenséggel a japán vers kötöttségei folytán. Elmarad a versekből a tájkép,
helyére az európai értelemben vett idő lép, vele együtt nagyon hatásosan
történetszilánk, hiszen az első Seneca-parafrázis történetet mond, úgyszintén
a második is, ám ezzel együtt az emberi természet, a létezés el38
lentmondásosságát is mondja.
Ebből is jól érthető Zalán szándéka: a japán
költészetből kölcsönzött formát, mint vázat – innen a kötet címe – hazai
színekkel, európai fanyar bölcsességekkel, árnyalatokkal, hazai és európai
hagyományokkal tölteni fel.
És ha már ez a szándék uralja verselését, akkor bekövetkezhet az eredeti
japán hagyománytól egészében eltérő fordulat, nevezetesen az én
bevezetése a haikuba. A japán haiku a japáni filozófiákat követve az én
visszavonásának jegyében születik. Felszámolni, visszavonni az én-t feltétele
a teljesség elérésének, ezzel együtt a természettel való feltétlen azonosulásnak.
Az én kiiktatása a haikuból emeli ezt a szigorú versformát
mind jelképes, mind misztikus szintjére. Ami azt is jelenti, hogy az én-t
kitüntető hagyományos lírai témakörök, az én szerelme, az én fájdalma
vagy szomorúsága, az én emlékezésének elégikussága mind ismeretlen témakör
a japán haikuban, ám a haiku hazai honosítása éppen ezeknek a hagyományos
lírai témáknak a bevezetésével történik meg.
Erről szól Zalán
kötetének címadó haikuja: „A forma maradt / Szertartás üres váza / zajló
tengeren”. A „zajló tenger” régi és közismert jelkép mind az európai, mind
a magyar költészetben, valójában a romantikus költői beszéd egyik állandó
motívuma, gondoljunk, ha másra nem, legalább Petőfi híres versére, s ebből
a majdnem közhelyszerű, vagy éppen közhelyes képből bontja ki Zalán
a haiku hagyományos poétikáját: az első két sor a formát és a szertartást
kapcsolja össze, van is a haikunak köze a rítushoz, már csak a szertartásnak
évszakokhoz való kötődése folytán is, vannak ugyanis tavaszi, téli, nyári,
őszi szertartások, vallásiak és profánok egyaránt, és erre íródik rá, mintegy
ellenpontként, de akár visszavonásként is értendő módon a „zajló tenger”
képe. A változatlan forma és a zajló tenger között található, ha nem is szó
szerint, a hasítószó. Ebből jön elő a meglepetés, majd erre épül a szimbolikus
jelentés megközelítésének lehetősége, ami – miként az Ady-vers
esetében – ismét a mitológia helyett a költői hagyomány nyomán létesül.
Nem véletlenül került tehát a kötet címoldalára a Váz szó, már csak
azért is, mert három betűből áll, miként a haiku is három sorból. A magyar
költészeti hagyományba ágyazottsága, az európai bölcsességet idéző
verseivel, nem utolsósorban az én bevezetésével a haiku világába Zalán
Tibor egyszerre tartja fenn, őrzi meg a tradicionális japán versformát és
műfajt, ám ugyanakkor ellent is mond neki, mert nem mindig a jelképesség
és misztikusság felé irányítja haikuinak jelentését, hanem az én, a személyes,
nemegyszer a köznapi felé. A Pihe című haiku szép példája ennek:
„Leheletnyi toll / akadt fenn létem ágán / S belészakadok”, vagy a két Háló
című haiku – az egyik: „Hálni jár belém / az élet Ki kellene / adnom az
útját”, a másik: „Halni jár belém / az élet El kellene / temetnem végre”. Itt
már az én uralja a versbeszédet, mégpedig a rögzült szólás („hálni jár belé
a lélek”) megbontásával, jelentésének egy súlyos ellentéttel való visszavonásával:
a lélek helyett az élet, aminek ki kellene adni az útját, ami ismét a
megrögzült szólás bevezetése a versbe; elutasítani, törölni úgy lehet, hogy
kiadják valakinek az útját.
Ha a japán haiku hátterében mitologikus világkép
áll, Zalán haikuinak hátterében költői hagyomány, mellette pedig
a nyelvi – köznyelvi – tradíció szólásokra való utalásokkal, egész szólások
közlésével, szólások megbontásával. Minthogy mozgásba hozza mind a
költői, mind a (köz)nyelvi hagyományt, Zalán ezen az úton is magyarítja
a japán formát és műfajt.
Szólni kell még Zalán Tibor kötetének nyitó- és záróverséről. Az elsőnek
Rajzok a halálról a címe, a záróvers pedig Friss rajzok a halálról címet
viseli. A két vers haikuláncot alkot, az egyiknek is, a másiknak is minden
sora egy-egy haiku. Idézem a Rajzok a halálról néhány sorát:
Csak egy felütés / legyen kezdet előtti / befejezett hang
kereszt elé A / mályvaszín brokát akár / a fény Leomlik
arcéle látszik / csak mögötte Az erdő / matt-olaj árny-tömb
magába Zárul / lopva nézi várja hogy / magába zárja
A két haikuláncba sorra beépülnek a kötetben külön versként megszólaló
haikuk: a fenti idézet második sora Brokát címen külön vers, de itt van
a második Ady-parafrázis is: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt Lelkek /
álomszerűen”, ami azt jelenti, hogy a haiku, bár szigorúan kötött forma, át
is helyezhető, egyetlen mozdulattal áthelyezhető a japán költészet hagyományvilágából
az európai és magyar költészet világába.
Minthogy verstani
ismereteink és szokásaink szerint – szótagszámlálás! – mindkét vers
tizenhét szótagos sorokból épül, Zalán Tibor közel hozta egymáshoz, sőt
áthelyezte a hagyományos japáni verselési módot az európai meg magyar
szótagszámlálási gyakorlatba és hagyományba. Virtuálisan persze, mert
eközben megőrizte a japáni verselés minden meghatározóját. Már csak
azért is, mert a japán költészet ismer haikukból épülő hosszabb versformákat
is. A tizenhét soros versforma nem gyakori a magyar költészetben, túl
hosszú a versritmus megőrzésére, a próza felé hajlítja a versbeszédet, ám a
két haikulánc azt bizonyítja, hogy lehetséges a versnek e széles sorféléje.
Ami azt jelenti, a két haikulánc poétikai kerete a kötetnek, irányt szab
és hangsúlyokat emel ki, ugyanakkor azt is jelzi, hogy Zalán egészében
elsajátította a haiku poétikáját, de ki is lépett e poétikai keretből, egy a
japánitól különböző lírai beszédmód felé.
***
|
|
Juhász Attila „Vén albumban friss rajzok”
Zalán Tibor: Váz
„A magyar befogadói gyakorlatban nincs hagyománya a haiku-olvasásnak, nem alakultak ki az egyezményes értés feltételei. A magyar haiku így természetszerűen vaskosabb, mint keleti elődje, és kevésbé filozofikus annál. Azért meg lehet szeretni, mert bár ilyenebb vagy olyanabb, mégiscsak haiku” – olvashatjuk a 2002-ben megjelent Talált képek című, Apáti-Tóth Sándor fotóit és Zalán Tibor szövegeit tartalmazó album bevezetőjében a költő haikuírói ars poeticájának zárlatát. Zalán nem kapcsol ehhez műfaj-megszerettetési programot, terjesztői küldetésvállalást, az azonban megfigyelhető mind az ő életművében, mind pedig a kortárs irodalmi kínálatban, hogy a műfaj képviseleti aránya, értékteremtő jelenléte egyre számottevőbb.
Bár Zalánnak kétségtelenül igaza van az olvasóközönség érdemi beavatottságára nézvést, akár irodalmi divatjelenségként is beszélhetnénk a haiku mind nagyobb népszerűségéről. Alkotótábori tematikák, a világhálón speciális honlapok (külföldön szakfolyóiratok) tanúsítják mindezt, s miután jó ideje már a hazai könyvkiadás is megadta a műfaj reprezentatív önállóságát (pl. Fodor Ákos vagy Bertók László kötetei által), a Napkút Kiadó elérkezettnek látta az időt, hogy Japán cédrus címmel önálló könyvsorozatban is helyet adjon a haiku évszázados és kortárs klasszikusainak.
E sorozat első darabjaként jelent meg a Zalán Tibor műveiből összeállított válogatás, a Váz.
Költőnk életművében az 1993-as Kívül című kötet szemlélteti legkorábban a lírai beszédmódnak azt a fajta érdemi megváltozását, amelynek egyik fő jellemzője a kevésszavúság poétikai formáinak mind jelentősebb térnyerése, a rövidversek között pedig a haikuk számarányának tendenciózus növekedése.
E poétikai szemléletváltás belső indíttatásból fakad, melynek tétje a szikárabb, gesztusmentesebb, a személyességtől-indulatiságtól eltávolított, mégis a befelé tájékozódó, mélységfeltáró lírai közlésmód lehetőségeinek kikísérletezése. E folyamat eredményeképpen a 2000-es évtized köteteiben Zalánnál a haiku már önálló ciklust, ciklusokat is kapott, s míg a Lassú halált játszik darabjainak még „csupán” ötöde, addig A szürrealista balkonban már közel a műveknek a fele (tankákkal együtt még nagyobb hányada), a Szállás rossz ágyon-ban pedig a szövegek kétharmada is a klasszikus japán műfajhoz-formához kötődik.
Összességében tehát egy több százas kínálatból lett válogatva az a mostani összeállítás, melyben egy-egy haikukból, illetve tankákból megépített masszív szövegtömb keretez három, címtelen ciklusokra tagolt verssorozatot.
Habár a corpus kialakítása és a szerkezet megformálása a szerző lányának, Zalán Sárának a munkája, s így ez tulajdonképpen (részben legalább is) az ő ízlését-ítéletét tükrözi, költőnk haikuírói arculata – illetve a szerkesztő szubjektíven is elfogulatlan képe a szerzőről – e művek alapján is következetesen olyannak mutatkozik, mint amilyennek az elvek, célok szerint a 2002-es hitvallásában már körvonalazta a karakterjegyeket.
Zalán ugyan kevésbé filozofikus hangoltságúnak látja-láttatja a magyar haikuköltészetet, saját műveire mégis alapvetően a bölcseleti-szemléleti dominancia jellemző, s ha más téren kevésbé is, ebben hűséges a műfaj hagyományaihoz: „Haiku (…) létezési helye a filozófia és a nyelvzene, valamint a lélek (…) Maga a sűrítés és elvonatkoztatás – az alkotó számára a koncentrált létezés aktusa. Tizenhét szótagba életérzéseket, érzelmeket, drámákat és filozófiai állításokat kell és lehet belefoglalni.”
A magyar haiku emlegetett vaskossága Zalánnál olyan értelemben van jelen, hogy szövegeire gyakrabban jellemző a fogalmiság, s neki nem törekvése az „egyezményes értés” segítése sem – mondjuk például a klasszikus japáni jelképrendszer honosítása által.
Ugyanakkor viszont jó eligazodást tesz lehetővé – legalább is a rendszeres Zalán-olvasók számára – az életmű-koherenciát most is szervesen továbbvivő saját szimbólumkincs alkalmazása, illetve – a helyenként kétségtelenül megmutatkozó enigmatikusság és koanszerű paradoxitás mellett – a címekben is nagy arányban előforduló fogalmiságot jól ellensúlyozó, a képzettársításokban, nem ritkán hasonlító-példázó szövegkonstrukciókban megvalósuló szemléltető, szemléletesítő ábrázolásmód.
Ha az utóbbi évtized távlatából tanulmányozzuk a zaláni rövidvers- és haikuírás poétikai motiváltságát, alapnak a Lassú halált játszik két lírai hivatkozását tekinthetjük: „a meg / maradt szavak / fölfelé hullanak és elérik / a nemlét peremét / A kimondhatóság / alkuja is elkövetkezik” (Forma); „Ember súlya / alatta roppan az ág / És csönd Csönd / Csönd és csönd / Csönd a csönd után a / csönd / Elhallgatás” (Beckett). A kevésszavúság költészete a csönd felé, a csönd kevésszavú megszólaltatása felé halad. Töredéknyi, szilánknyi közleményre hárul a mondhatatlan megjelenítése, sejtetése. Az említett kötet bemutatásakor készült beszélgetésben poétikus reflexiókat is kapunk ehhez a költőtől: „A Lassú halált játszik (…) belső kiszáradásom hosszú folyamatának látlelete. Olyan, mint a tenger kiszáradása: a sós víz íze mellett a tenger fénytörései is jelen vannak. A folyamat végén csak kristályok maradnak, amelyekben viszont a tenger zúgásától kezdve az árapályig minden benne van” (Magyar Nemzet, 2000. április 20., 15.).
A Talált képek bevezetőjében Zalán tárművészeti párhuzammal szemlélteti módszertani alapvetését: „Ez az alkotói módszer nagyon emlékeztet a fotográfuséra. A vakuvillanásba belefoglaltatik a megcélzott láthatóságból minden, ami egy villanásnyi ideig lényeges lehet. És a képben benne foglaltatik minden, ami azon nem látszik, de a villanás mögött megjeleníthető.” (Hivatkozhatnánk szerves tárművészeti kapcsolatokra, egyéb rokonságra a néhány vonásból megalkotott japán tusrajzok kompozíciós technikájára utalva is.) A fotográfus maga keresi-találja meg a villanáshoz megfelelő pillanatot, a költő azonban – újabb irodalmi rokonság – mintha inkább a weöresi mediátor szerepében-funkciójában mutatkoznék, műve impressziózusabb (intuitívebb?) pillanat eredménye, nem tervezetten kísérleti anyag („nem döntötte el / mit Vállal abból ami / Vállalhatatlan”; „lepergő levél / A kézfejemen ki írt / S mit üzen velem”).
A hallgatás általi, a csönd általi versbeszéd paradox ars poeticáját a Váz több opusa, szövegrészlete is megfogalmazza: „Csak egy felütés / legyen Kezdet előtti / befejezett hang”; „csak Néhány mondat / és életek és Idők / szivárognak föl”; „a kotta Üres / vonalai között A / szél hangjegyei”; „a szaturnuszról / akart még beszélni így / hallgatott róla”; „szólamot ír melyhez a/ csönd az egyetlen hangszer”. Itt nem a Tandori-féle csöndpoézis-dilemma felderítői késztetése jelentkezik (vö.: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – Koan III.), inkább a Pilinszkytől ismert, de zaláni bölcseleti alapokon önállósított nyelv- és képredukáló alkotástechnika jelentkezését tapasztalhatjuk. (Költőnk már évtizedekkel ezelőtt nyilatkozott arról, hogy a középiskolai Ady-hatás mellett első alkotói eszmélését igazából a Szálkák kötete és annak hatása inspirálta.)
Az itt már szinte végletekig redukált közlésmód nemcsak formaspecifikus és ars poeticus motiváltságú, hanem világszemléleti alapokon is nyugszik. Egyrészt a Zalánra pályakezdése óta jellemző hiányérzetekből „sókristályosodott” keserű ürességképzeten alapul, másrészt a létidegenség-létezésválság bölcseletével, a lét inkoherenciájával, szétesettségével, áttekinthetetlenségével összefüggésben a nyelvi megjeleníthetőség iránti bizalomvesztéssel van összefüggésben. Így írja át a „Szelíden, irgalmatlanul” (ld. Földfogyatkozás, 1980) irányultságát a „Légy néma / és irgalmatlan” (Néma) aktuális programja.
A Zalán-recepció általánosan számvetésköteteknek tekinti az elmúlt évek haikutermésének többségét prezentáló A szürrealista balkont és a Szállás rossz ágyon-t, így az életműben szintén a kezdetektől jelen lévő halálközelség-képzet hangulat- és gondolatvilága talán e téren is beérést, megérlelődést jelez, azaz: mintha a halálra készülő lírai éntől a lét és nemlét határát (vö.: „a homály mögött / Épp lemegy A nap – hajnal / Van alkonyodik”; „Két életéből / Az egyikben halott A / másikban vérzik”; „”ahogy megérik / ősszel A világ – úgy Telsz / és fogyatkozol”) az értelem és az érzelmek, hangulatok síkjain tanulmányozó lét- és önvizsgálat megnyilatkozásait (csupa állító-kijelentő közlés) kapnánk e művekben.
Habár szép számmal találunk köztük más tematikájú (pl. párkapcsolati viszonyokat feltáró) darabokat is, ez a fajta dominancia szinkronban van a műfaj eredeti rendeltetésével, hiszen a haiku anno – akárcsak az európai kultúrában megjelent epigrammaköltészet anno – az életet lezáró gondolati összegzés, bölcs üzenet tömör megfogalmazásána
|
|
|
